Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Asperján György: A füstön át, Az öregember és az eperfa, Az öregasszony halála (novellák)

Évek óta egyedül élt. Legelőször a férje hagyta itt. Van annak már vagy húsz éve, hogy meghalt. Utána a lánya ment el, négy éve. Szegény a konzervgyárban dolgozott, a hátára esett egy láda, azóta aztán állandóan betegeskedett. Egyszer meg is operálták, de nem használt, csak sápadt, gyengült, hanyatlott. A nyugdíjazása előtt néhány nappal hunyta le a szemét. A fia még él. Utoljára a húga temetésekor járt itt. Utána nemsokára levelet küldött: börtönbe csukták, mire szabadul, teljesen árva lesz. Sajnálta a fiát: egész életében éretlen, kótyagos ember volt. A munkára nem állt a keze, így aztán a börtön lett a hazája. Ha szabadult, már esetlennek érezte magát a kinti világban, és valami újra visszasodorta a rácsok mögé.

Egyedül élt az öregasszony: a férje után kapott kis pénzből, meg a szomszédok kegyelméből. Köszönte, amit kapott, de soha nem kért, félt rászorulni bárkire is. Csöndes, láztalan élet volt az övé, jogokban és kötelességekben egyaránt szerény.

Most is, hogy érezte, eljött a kötelességtevés utolsó pillanata, csak önmagára hagyatkozott. Ha az életével nem zavart soha senkit, mért zavarna a halálával.

Óvatosan felkelt, kiment az udvarra, és gyenge kézzel rozsét tördelt. Begyújtott, vizet tett fel. Amíg a víz melegedett, a szekrényből kivette a slingelt ágyhuzatot. A foltozottat levtette, és áthúzta az ágyat. Először a párnákat, aztán az öreg dunyhát. A férje is ebben halt meg.

Kikészítette a tiszta fehérneműt és a ravatalra szánt hímzett felső ruhákat. A kicsit nyirkos, besárgult ruhadarabokat olyan szelíden simította el, mintha esküvői fátyolt igazítana. Nem gondolt már semmire, se múltra, se jelenre, teljesen elfoglalta a hirtelen jött kényszerítő tevékenység.

Égő szíve hirtelen kemény szorítással görcsbe rándult. A székre tántorodott, alig kapott levegőt. Egész testét ellepte a veríték. Félelem és kétségbeesés cikázott benne: félelem attól, ami következik; kétségbeesés, hogy nem tud illően felkészülni, és csak gondot, bosszúságot okoz másoknak. Pedig milyen szépen eltervezte, és most suttogó fohászkodással csak arra kérte istent, hogy ezt az egy dolgát még elrendezhesse.

Talán félórát tartott a roham, utána ismét tisztulni kezdett az öregasszony feje. A görcs feloldódott, csak az égő fájdalom maradt.

De már fel tudott állni. A lavórba vizet mert, kis hideget kevert hozzá. Vigyázva, hogy ne zavarja a szívét, levetkőzött és megmosdott. A kellemesen langyos víz mintha kicsit felüdítette volna. És arra gondolt: csak be ne csapja a halál. Ha már jelentkezett és felkészítette, tegye is a dolgát, ne halassza máskorra.

Lassan magára szedte a ruháját. Ezeket a darabokat soha nem viselte, erre a piíanatra vártak a szekrényben. A szoros, dohos szagot árasztó ruhák fojtogatták.

— Csak be ne csapjon a halál — rimánkodott magában.

Már kevés ereje volt. Nehezen kijjebb ráncigálta a faltól az ágyat. Ekkor elkapta a harmadik roham. Szorongatta, fojtogatta. Hosszabb ideig tartott, mint a második, és mélyebb, feneketlenebb volt. Mégis bátrabban viselte el, mert úgy érezte, dolgai javát rendbe tette. Az is megelégedéssel töltötte el, hogy nem volt hiábavaló a készülődés, egyre pusztítóbb a fájdalom.

Amikor a görcs engedett, a szekrényből kivette pénzét, és kendőbe kötve a párna alá dugta. A temetésre rakta félre. Nem akart a város semmi halottja lenni. Néhány sete-suta mozdulattal még rendet rakott a szobában, aztán felkínlódta

132