Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Asperján György: A füstön át, Az öregember és az eperfa, Az öregasszony halála (novellák)

De hát mit tehetne ott az ember, ahol a természet már intézi dolgát? S ha jönne is az orvos?! Ide találna-e? Az öreg gyerekei is alig találnak ide. A tanyához nem vezet út. A gépek, mert így egyszerűbb: elszántották, bevetették. A tanyától már nem vezet út. Hófehéren áll a mezsgyétlen, fekete földek közepén.

Hányszor mondták a gyerekek apjuknak, menjen velük a faluba — ott a nagy új ház. Ha magáéban akar élni, építtetnek neki.

De az öreg ilyenkor csak hallgatott. S ha már unta a kérlelést, csak annyit mondott:

— Itt születtem, itt halok meg.

Élete során csak rövid időre ment el a tanyából: katonának, háborúzni. Bejárta a világot, és aztán elfogadott sorsa szerint élt tovább a tanyán. Nem is tudott volna máshol. Ügy szerette a földet, hogy meg tudta volna enni: a szájába tömni, rágni és lenyelni.

Felnyög, forgolódni kezd. Szeme kinyílik és riadtan mered a mestergerendára. Kínlódva két könyékre küzdi magát, de visszahanyatlik. Behunyja szemét, s hirtelen könnyűnek érzi magát.

Valami vonulni kezd a szeme előtt.

Ö vágtat lovon, ő, a vorreiter, az éllovas, utána a többiek. A kép elmosódik, de gyorsan újabb színeződik. Apját látja, fiatalon, anyját, nagyon öregen. És újra magát, fehér ingben a tanya végén; messzi bámul, és a semmiből előszi- várványlik a felesége, fiatalon, tarkán, mellette a hat gyerek.

Hirtelen fekete-fehér lesz a kép: a munka, a kínlódás.

Kint már sötét van.

De ő nem tévedne el: a göröngyöt is ismeri. Ismer itt mindent, ismeri itt minden.

Ami az életében nem itt történt, az álom volt. Ide köti nyolcvanhárom év, ide köti egy hosszú emberélet.

Máshol csak gurulna értelmetlenül, céltalanul, mint a szél-kergette ördög- szekér. Itt van az ő gyökere, mélyen, mint az utolsó leveleit elvesztő eperfáé.

Az ő gyökerei még mélyebben vannak, mert ember, aki érez és emlékszik.

Csak örökre akar elmenni innen, de úgy is nehezen, mert nem akar megválni a világtól, ettől a világtól: a háztól, a kútágastól, a tanyaudvartól, a csillagoktól, a földektől, a fáktól, az állatoktól és — az eperfától.

Megvan-e minden? — jut hirtelen eszébe.

Világos elmével ül fel. Könnyen, segítség nélkül. Kiszáll az ágyból, indul az udvarra.

A gyerekei nem mernek szólni, csak követik.

Hatalmas, csontos termetét most is meghajtja, hogy kiléphessen az udvarra. Megáll egy kicsit. Nézi a sötétet. Megindul. Szinte lebegve körüljárja a tanyát.

S ekkor szólítja az eperfa.

Megrezzen.

Odamegy a fához. Fél, hogy összeesik. Átkarolja, öleli a fát. Nem éri át a vastag törzset, de öleli, s úgy érzi, a fa visszaölel, hogy ropog bele a csontja.

Lassan ereszkedik le a földre.

Gyerekei felemelik.

Az ágyba halottat fektetnek vissza.

Két óra múlva a fejszék erős csapásaitól meginog a hatalmas eperfa. Menekülnek károgva a varjak, szétszóródnak a sötétbe ...