Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Asperján György: A füstön át, Az öregember és az eperfa, Az öregasszony halála (novellák)
tam én fent. Ahogy az emberből elpárolog a harag meg a kétségbeesés, akikor jön a józanság, akkor kezdi vizsgálni magát. Rájöttem, igazuk volt. Azt hittem, kemény vagyok, pedig csak goromba voltam. Azt hittem, jól látom a helyzetet, pedig csak magamnak tulajdonítottam az észt, már mint hogy csak én egyedül vagyok képes a helyes rendelkezésekre. Ügy voltam, mint az egyszeri ember: hatalmat adott az isten, hát akkor észt is adott hozzá. Nem mondom most se, hogy nem volt meg bennem az ész, hiszen azért választottak meg, de kevés az ész, ha az ember elfelejti, hogy a többiekben is van ... Most már örülök is annak, hogy azt mondtam: csak egyszerű tag akarok lenni. Megtanulom most, hogy az a fontos, ami a többiek számára fontos, nem az, amit én annak látok ... — Egyszóval ki akarja érdemelni, hogy újra tsz-elnök legyen? — kérdezem. Elmosolyodik. — Ez még nem fordult meg bennem — mondja, és összeszorítja a száját. A látóharárig érő föld súlyos az őszi, koraesti szürkületben. A megbicsakló barázdákból varjak lebbennek sötéten, esetlenül. Nehéz, egyenetlen köröket írva közelednek a táj egyetlen magasló pontjához: a tanyaudvarban terebélyesedő hatalmas eperfához. Itt éjszakáznak. A faleveleket már elterítette a tanya körül forgó szél. A párolgó sötétben csak a tanya világlik: fehéren, magányosan. És közelednek károgva a varjak. Bent öregember haldokol... Harmadik napja haldoklik, de nem jön a békítő halál. A nyolcvanhárom éves Kohan János nem tud — nem akar meghalni. Fekszik az ágyban. Nyakán a csíkos ing csak legfelül van kigombolva. Arca vékony — áttetszővé szíttá a szenvedés. Gyér haja csapzottan tapad óriási koponyájára. Csontos teste végigéri az ágyat. Gyerekei felváltva állják körül. Már a maguk megpihenésére várják az öreg elszenderülését. A harmadik alkony gyűjti már a sötétet — az örök sötétet. De Kohan János még nem adja a lelkét. Születésétől élt itt a tanyán. Itt zárta le apja, anyja, két testvére szemét. Négy eperfát vágott ki a tanyaudvaron — fejfának. Már csak az övé él, készülve a téli szenderületre. Még az apja ültette, azon az őszön, hogy ő megszületett. Ültette — szolgáljon majd fejfának. Ez élt legtovább, évre annyi idős, mint akinek évei számát jelzi majd h a r m i n c-n egy ven évig: mindkettőjük végleges elmúlásáig. Az eperfát már megszállták a varjak. A fehéren fekvő haldokló nehezen lélegzik. Felesége, az öregasszony, töpörödötten ül mellette a széken, már három napja, feketéllve a szótlanságtól, a máris-gyásztól. Orvost nem hívtak. Messze van ide az orvos. A legközelebbi község nyolc kilométerre, de orvos ott sincs. 129 Az öregember és az eperfa
