Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Asperján György: A füstön át, Az öregember és az eperfa, Az öregasszony halála (novellák)

ASPERJÄN GYÖRGY

A füstön át

A férfi trágyát rak a féderes kocsira. Megállók, nézem. Amikor kicsit pihentet, biccentek. Megnéz, nadrágjába feni a tenyerét, de aztán mégse nyújtja felém. A villa nyelére támaszkodik.

— Nehéz? — intek a fejemmel.

Keserűen elmosolyodik.

— Nem vagyok én gyenge ember, meg aztán akárhogy is fordul a sora, a test könnyen megszokja... beleszokik az a munkába, a nehezibe is, meg a ke- servesibe is... Nem a dolog nehéz. Csinálom én, meg csináltam is. A léleknek nehezebb. Ezt mondani, itt, a trágyarakás tetején állva, talán furcsán hangzik, de így van.

— Nem találom furcsának.

— Pedig az — mondja, és megnyomja a villát. — Nagyon is az. Az emberek miatt. Nem tudnak hogy szólítani. Van, aki még úgy szólít, ahogy régen, mert rájár a nyelve. De a többség sehogy. Ügy viselkednek, mintha elkövettek volna valamit velem szemben. Pedig hát igazuk volt.

— Nem gondolt arra, hogy a történtek után elmenjen innen?

Hosszan tűnődik.

— Nem ilyen egyszerű — szólal meg. — Gondoltam én sokmindent. Megfordul az ember fejében ez is, az is. Kezdetben csak az dolgozott bennem: az ellenségeim, a haragosaim, mert kemény voltam... Kapálóztam, hadakoztam! Azért maradtam, hogy megbosszuljam magam. Először ezt a munkát is dacból vállaltam. Mondták nekem: tapasztalatod van, értesz az emberek nyelvén, legyél brigádvezető. — Azt már aztán nem! — vágtam oda. — Majd megbánjátok még, addig pedig csinálok, amit csinálok. De aztán elmúlik a dac meg a harag, és valami úgy meglazul az emberben. Különösen, amikor kerülgetni kezdtek. Az asz- szony is szégyellte. Hát akkor, hogy úgy mondjam, megtörtem. El akartam menni. Azt mondtam magamban: a fene egye az egészet! Volt, ami volt, semmi közöm hozzá! Felszedelőzködök, és isten áldjon benneteket... Ez volt a legnehezebb. Kerestem az embereket, de úgy látom, azt érzik ki belőlem, hogy törlesz- kedni akarok. Tudtam magam is, akármit csinálok, semmi se jó. Ha hallgatok, abban is találnak kivetnivalót, ha úgy csinálok, mintha mi se történt volna, annak is csak a visszáját látják. Mondom: a léleknek, meg hát az önérzetnek volt a legnehezebb.

Cigarettával kínálom. Fújjuk a füstöt. Nézzük, ahogy a kora őszi napsütésben melegen bodorodik. A trágya, meg a felázott föld édeskés illata a füstön keresztül is érződik.

— Aztán mért maradt?

— Olyan az ember is, mint a trágya, megérik ...

A különös hasonlaton elneveti magát.

— Tudja, én is úgy voltam, hogy amíg az voltam, ami, nem láttam, milyen vagyok. Hogy itt voltam már, vagyis hogy itt lent, akkor kezdtem látni, mi vol128