Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái II. (történelmi kollázsregény)

Csak 1686-ban következett be Budapest (így!) felszabadítása a törökök alól, és Magyarország ezután is többé-kevésbé valamiféle függőségi helyzetben volt 1918-ig. Sohasem volt kellő népi ereje és forradalmi lendülete, hogy önálló állammá váljék. Lázadtak és szabotáltak minden felsőbb hatalom ellen, mely az ország sorsát meghatározta. De ez mindenkor passzív rezisztenciában nyilvánult meg, kockázatmentes ellenállásban, amit felfuvalkodott szólamokkal lepleztek, és messzemenően kihasználták a más vérségi elemeket, azok magas teljesítőképességét és jobb adottságait. Magyarország részvétele az 1848—1849. évi eseményekben szintén csak úgy vált lehetségessé, hogy Bécs utat törve elöl járt. Csak Ferenc József halála után lettek valamivel bátrabbak, de mielőtt Magyarország önállósításának útjára léptek volna, óvatosan kivárták, míg a birodalom összeomlása 1918-ban világosan láthatóvá vált, majd magukhoz ragadták azt, ami még megmaradt. Azóta létezik az úgynevezett magyar nemzet, és időközben bebizonyította, hogy alkalmatlan nemzeti életre és alkalmatlan lesz a jövőben is. (...) A magyar nemzeti himnuszt Erkel, egy kölni német írta; Budapest szinte minden épületét, a hidakat is ideértve, németek alkották. Német volt a leghíresebb magyar festő (bajor származású), a leghíresebb magyar költők szlovákok voltak (...) De a birodalom ma a létéért küzd, és nem tudom elképzelni, hogy a háború egyre fokozódó súlya mellett tartósan megengedhetné magának azt a fényűzést, hogy érintetlenül hagyjon ilyen szabotázsközpontot. (...) Tito ma Magyarországon is fogalommá vált. Felismerték, hogy a bolsevizmus és Tito azonosak, nagy tervek megvalósításán dolgoznak, és hogy ezek az erők időközben annyira megnövekedtek, hogy az angolok és amerikaiak titkon várt balkáni partraszállása elmaradt, mert Sztálin azt nem akarta. (...) Mindehhez jön még az országban növekvő kommunizmus. A magyarországi zsidók messzemenő többsége a bolsevizmus élcsapataként értékelhető. Sehol sem vették a bolsevik hadsereg előnyomulását nagyobb örömmel tudomásul, mint éppen ezekben a körökben. Az oroszok minden nagyobb sikere örömünnepekre adott alkalmat, amelyekből néhány ízelítőt távolról magam is megfigyelhettem. Ehhez járul, hogy Magyarországot Európa egyik társadalmilag legelmaradottabb országának minősíthetjük. Ezek a viszonyok olyan szociális-forradalmi táptalajt képeznek, amely a bolsevizálásnak játszik a kezére, és amely az utóbbi félévben jelentősen fejlődött. (...) A kormányzó lényében tulajdonképpen katona, de csakis katona. Tudatosan sohasem fogja becsületszavát megszegni. Ha ma Ferenc Józsefről beszél, ezt a legmélyebb hűséggel teszi, és sohasem mulasztja el, hogy a legmélyebb hódolattal „őfelségének” címezze. Ő tehát katona, akinek hajdani vezére — helyesebben szólva ura, akit nem követett újabb úr — halott. Amilyen jó katonai szelleme, olyan siralmasak politikai képességei. Nemcsak nem ért sem a kül-, sem a belpolitikához, de belső ellenszenvvel viseltetik a politika iránt, és — azt hiszem — boldog lenne, ha holnap megint csak katona lehetne. Ha a német politika aktív irányt venne, véleményem szerint céljának arra kellene irányulnia, hogy a kormányzót közvetve a Führer katonájává tegye, és ezt el is érhetné, ha ebben a legnagyobb ügyességgel és rugalmassággal járna el. Ha a kormányzót megszaba-