Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái II. (történelmi kollázsregény)
Igaz, a szomszéd épületből jön. Sürgönyt hoz. A sürgöny Szombathelyitől érkezett, Klessheimből. A sürgöny tartalma: a német csapatok Magyarországon át fognak vonulni, barátságosan kell fogadni őket. Minden félreértés elkerülése végett a magyar csapatok maradjanak laktanyáikban ... Nádass odaadja a sürgönyt Kállaynak, Kállay elolvassa, odaadja Keresztes— Fischernek és az időközben beérkezett Bethlen Istvánnak. A sürgönyt némán visszaadják Nádassnak. Tőle elkérem én, hadd tudjam, hogy mi van benne. Most aztán olvasom. S megint a töprengés: intézkedni kellene ... Végszóra berobban Bajnóczy vezérezredes, Szombathelyi helyettese. Ő is elolvassa a sürgönyt. Bajnóczy tanácstalan: mit is intézkedjen? Legfeljebb afelől tud intézkedni, hogy utasítja a magyar csapatokat, hogy maradjanak laktanyáikban ... De hát ott vannak, alszanak. Keresztes—Fischer felfortyan: Na, de hát nem lehet nekik ellenállni? Ő felel a csendőreiért. Szombathelyinek ez a parancsa a rendőrségre és a csendőrségre nem vonatkozik! Bajnóczy azt mondja: „Jó, de mivel akarsz ellenállni? Lidicét akarunk csinálni? Itt öldöklés lesz ... Az alakulatok nincsenek felriasztva. A laktanyák újoncokkal vannak tele, március van, még a kiképzésük sem fejeződött be. Már tudjuk, hogy páncélosok is kiraktak. Tigrisek. Azokra lőni is kell.” Akkor jelentem, hogy tudomásom szerint ellenük lőszerünk nincs. Már említettem, hogy nekem mindent napra készen kellett tudnom. S akkor már azt is tudtam, hogy a németek egy ideje szándékosan nem szállítottak lőszert páncéltörő fegyverekhez. Voltak Tigrisek ellen alkalmas páncéltörő lövegeink, de lőszer nem volt hozzájuk. — Ha Debrecenbe nem lehet menni — szólal meg Kállay —, itt ellenállni nem akartok, akkor meg kell várni a kormányzót. Ha itt mi most teszünk is valamit, csak azt érjük el, hogy őt ott visszatartják. S most az a legfontosabb, hogy hazaérjen. Vele van a honvéd vezérkar főnöke és a honvédelmi miniszter is. így történt... Ezek voltak az előzményei annak az intézkedésnek, amelynek lényege: csapataink maradjanak laktanyáikban, itt ellenállás ne legyen! De még nincs vége ennek az éjszakának. Amikor Bajnóczy kiment, követtem. Szemben találtuk magunkat a német katonai attasévei, aki éppen akkor lépett be a miniszterelnökségre. Neki is egy sürgöny a kezében. Hogy abban mi állhatott, azt nem tudom. De Greiffenberg láthatóan izgatott, ideges. Ott az ajtóközben találkoznak, s csak annyit mond Bajnóczynak: — Exzellenz! Was ist? Was ist? Bajnóczy megáll, ránéz, azt feleli: — Schon alles in Ordnung. — A sürgönyre mutat, és hozzáteszi: — Es wird geschehen. Greiffenberg megkönnyebbül, sóhajt: — Gott sei Dank... (Hozzá kell tennem, hogy Greiffenberg, amennyire én megismertem, joviáli- sabb és amennyire ezt az adott helyzetben el lehet mondani, magyarbarátabb ember volt, mint Fütterer, a légügyi attasé, aki kimondottan náci volt, a felesége pedig különösen.) Egyetlen feladatom maradt: a Túrán után nézni. Telefonon érintkezésbe léptem a szállításvezetőséggel. Kezdik nekem jelenteni: a vonat elhagyta Salzburgot. A vonat beért Wels111
