Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái II. (történelmi kollázsregény)
be. Na, de mennyi idő múlva! Én, aki vasúti vezérkari tiszt voltam, meg tudtam ítélni, hogy körülbelül mennyi időre van szüksége a Turánnak ahhoz, hogy Salzburgból elérjen Welsbe, s onnan Linzbe. Sehogyan sem stimmelt. Miért megy ennyire lassan? A Túrán cammogott, holott képes volt óránként 90—100 kilométert teljesíteni. A válasz: azért, mert légiriadó van. Hogyan? Welsben is? Linzben is? Mindenütt? Amerre a vonat elhaladt, légiriadót fúvattak. Így tartották vissza a németek lépésről lépésre. Ha ezt nem teszik, akkor a Túrán beérkezhetett volna Budapestre olyan korai időpontban, amikor még nincs megszállva az egész ország. A szerelvényt tehát mesterségesen késleltették. Mindegy, innen nem tehetek semmit. Megyek, jelentem Kállaynak, hogy a vonat éppen hol tart. Azt kérdezi tőlem: — Jó. De rajta van-e a kormányzó? — Nagyméltóságod — felelem —, én ezt nem tudhatom. Látnoki szemeim nincsenek. Jelenleg képtelen vagyok megállapítani. — Hanem? Mikor? — Csak akkor, ha Hegyeshalomra befutott. Vagy ha őfőméltósága Wien- ben véletlenül kinéz az ablakon, s valamelyik volt tisztem ráismer. De valószínűtlennek tartom, hogy éjszaka Bécsben véletlenül kinézne az ablakon, s valamelyik volt tisztem véletlenül meglátná ... A vonattal — míg Németország (akkori) területén járt — telefon vagy rádióösszeköttetést nem sikerült teremteni. Látom, hogy Kállay türelmetlen, ideges, megyek ki tőle, hogy tovább érdeklődjem. Annál is inkább, mert közben beérkezett Kádár Gyula vezérkari ezredes, hogy tárgyaljon a miniszterelnökkel. Amint beteszem magam mögött az ajtót, megpillantok egy egyenruhás és egy civil németet. Mondják, hogy ők gróf Bethlen Istvánnal akarnak beszélni. Megijedtem. Mint már talán említettem, közben ugyanis megérkezett Bethlen, s Kállay- val tárgyalt még az előbb. Hirtelenjében azt válaszoltam, hogy nem tudom, itt van-e Bethlen, de megyek s megjelentem a miniszterelnök úrnak, hogy önök itt vannak. Visszamegyek, jelentem, hogy kik keresik Bethlent. Ott van ő is. Kállay ránéz Bethlenre, aztán Keresztes—Fischerre. Sohasem felejtem el ezt a pillanatot. Néma csend, majd halálos nyugalommal megszólal Bethlen: — Ha itt vannak, engedd be őket. Kimegyek, szólok a két németnek, hogy „parancsoljanak”. Nekem távoznom kellene, de a kíváncsiság visszatart, ezért a miniszterelnöki és a titkári szoba közötti ajtóban állva maradok mindaddig, míg meg nem szólal a szállításvezetőség telefonja, s figyelem az eseményeket. Odabent azt mondja az egyik német: „Guten Abend! Entschuldigung, wir suchen den Grafen Bethlen ...” Bethlen azt feleli: „Ich bin es...” Erre ékes németséggel magyarázni kezdik, hogy a német követ megbízásából jöttek, és arra kérik a gróf urat, hogy egy fontos megbeszélésre, ha volna szíves őket a német követségre elkísérni. Ott a német követ már várja a gróf urat... Bethlen megnézi az óráját, aztán azt válaszolja, hogy egy kissé szokatlannak tartja az időpontot. Éjjel van, s ő ilyenkor nem szokott sehol látogatást tenni. De ha a német követ úr vele okvetlenül beszélni akar, akkor ő itt, a miniszter- elnökségen a rendelkezésére áll. Mindezt a lehető legnyugodtabb hangnemben. Erre a két német zavartan 112
