Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái II. (történelmi kollázsregény)
ben, még Salzburgot sem hagyta el a vonat, késő este van. De a kormányzónak ezen a Hegyeshalom—Bicske—Kelenföld vonalon kell hazatérnie!” Még egyszer megkérdem: „Kik robbantottak?” A válasz: nem tudni még semmit, igyekeznek megállapítani, de annyi tény- igaz, hogy Bicskénél felrobbantották a Budapest felé eső kijárati váltót. S ezt ő, kérésemre kötelességszerűen jelenti nekem. Mit mondjak? Megijedtem ... Nem tudni, hogy ki robbantott, de robbantott. Komoly a dolog. Akárhogy is, de cselekedni kell valamit. Kihez forduljak? Éjszaka van. A belügyminisztert, Keresztes—Fischer Ferencet jól ismertem. Feltárcsáztam a számát. Beszámolok a szállításvezetőség jelentéséről, s hogy hirtelenjeben csak azt tudom javasolni, hogy a kormányzó szálljon ki Magyaróváron a Turánból, s onnan gépkocsival folytassa az útját. A váltót helyre lehet állítani addig, de aki egyszer robbantott, az újra robbanthat valahol Hegyeshalom és Bicske között. Kik? Kik? Ez Keresztes—Fischer első kérdése is. Mondom, hogy még nem tudni. A belügyminiszter erre nagyon bizalmatlan lett. De annyi bizonyos, hogy minden álom kiment a szeméből. Hogy ő azonnal találkozni akar velem! Hol lenne a legalkalmasabb? Javaslom, hogy legalkalmasabb lenne a szállításvezetőségnél — annak budapesti irodája a MÁV palotájában van. Jó. Húsz perc múlva ott találkozzunk. Ahogy oda belépek, elém pattan a már említett Éder főintéző, és jelenti, hogy Bicskére német szerelvények érkeztek, és ki is rakodnak. Beszámol arról, hogy az állomáson nagy veszekedés kerekedett, a németek tiltakoztak, szabotázst emlegettek, fenyegetőztek ... A mi részünkről szabotázs? Ez azt jelentené, hogy mi robbantottunk ... Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy hátha kommunista akcióról van szó, de hát mi értelme lett volna? Viszont valami mégis történt ott... Az igazság az, hogy az első percekben meg sem fordult a fejemben, hogy maguk a németek robbantottak, hogy aztán tiltakozás közben szépen kirakodhassanak — jóllehet ez mai ésszel már naivitásnak tűnhet a részemről. Keresztes—Fischer hallja a jelentést, és ingerülten megkérdi: „De hát kik raknak ott ki?!” Mondom, Feri bátyám, egy pillanat, beszaladok az irányítók szobájába, és megnézem a grafikonokat. Most ugrik ugyanis az agyamba, hogy én eddig fel sem tételeztem, hogy a németek is lehetnek. S ha mégis?! A grafikon mindent elárul annak, akit erre a szakszolgálatra kiképeztek. Azonnal meg lehet állapítani, ha egy szállítmány elakadt valahol. Hogyan? Egyszerű ... Az állomások jelentik, ha egy szerelvény áthaladt. Ezt itt grafikonokon jelölik. Kérem tehát a Budapest felé vezető grafikonokat. Egy pillanat alatt ott van az asztalon előttem. Ezekre a grafikonokra különböző színekkel jelölik be a magyar katonai szállítmányokat, a német katonai szállítmányokat és így tovább. Pontosan le tudom olvasni, hogy például a német katonai szállítmány szám szerint mennyi, melyik vonalon és merre fut. Adott esetben Budapest felé ... Persze, most azt nézem, hogy hol van megszakítás. Látom, hogy Ceglédber- celen. Bicskénél újabb ... Hoppá! Tudni kell ugyanis, hogy létezett egy olyan egyezmény, amelyek értelmében a németek Szolnokot kivéve, sehol az ország területén nem rakhatnak ki katonai szállítmányokat. Érthető? Kezd világossá válni minden. Futok Keresztes—Fischerhez, közlöm vele mindezt. Ö időközben felhívta a belügyminisztériumot, még hallom az intézkedése végét. Utasítja a csendőrséget, 108
