Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái II. (történelmi kollázsregény)

7. — Ránki György történész: Kállay óvta a kormányzót a meghívás elfogadásától, mindaddig, míg nem tisztázódik, mi a céljuk a német csapatösszevonásoknak. Utalt arra, ha a kormányzó Németországba megy, semmiféle fontos politikai és katonai döntést nem hozhatnak távollétében. Elképzelhető, hogy a németek egyszerűen ottfogják őt.

Horthy elfogadta Kállay érveit, s ebben a szellemben tájékoztatta később a tanácskozás többi résztvevőjét. Itt a vélemények már megoszlottak. Csatay egyetértett Horthyval, Ghyczy ingadozott, Szombathelyi viszont határozottan a meghívás elfogadása mellett foglalt állást. Szerinte ugyanis elképzelhető, hogy Horthynak sikerül Hitlert rábeszélni a magyar csapatok hazaengedésére. Érvelését néhány Horthy személyes nagyságát és bátorságát dicsőítő frázissal fejezte be. A kormányzó, mondotta, aki 25 éven keresztül magára vállalta a nemzet ügyének minden terhét, s életét is kész lenne a népért feláldozni, most nem riadhat vissza. Egyébként semmi ok sincs félelemre, nem eshet Horthynak semmi bántódása.

Kállay nem túlságosan meggyőző politikai érvelésével szemben Horthyra Szombathelyi katonás, személyes bátorságára és nagyságára apelláló érvelése hatott inkább. E mellett döntött, s további vitának nem volt helye. Kállay tett még egy kísérletet, azt javasolta, menjen ki most Szombathelyi és Horthy csak két hét múlva, de letorkolták. 16-án délben megüzenték, hogy Horthy elfogadta a meghívást, s pénteken, 17-én indul.

A Túrán, a kormányzó különvonata az adott időpontban el is indult. Boldog voltam, hogy végre egyszer kialhatom magam. Mint szárnysegédnek, nemigen volt rá módom. Éjszakánként négy-öt órányit tudtam aludni. Most se sokkal többet, mert hajnalban megszólalt nálam a telefon. A vonal másik végén Pogány Imre vezérkari ezredes, régi kadétiskolás társam. (Ő akkor Miklós Béla helyettese volt a kormányzó katonai irodáján.) Pogány a kormányzóim megbízását közvetíti nekem. Arra kér, hogy kísérjem figyelemmel a Túrán útját. Talán azért éppen én jutottam a kormányzóné eszébe, mert fia a MÁV elnöke volt abban az időben, amikor én a Központi Szállításvezetőség parancsnoka. Bizonyára innen tudta, hogy vannak bizonyos kapcsolataim a vasúttal. Mit válaszolhatok? Természetesen, azonnal.

S ekkor kap döntő szerepet ez a bizonyos bécsi magyar pályaudvar-parancsnokság ezeknek a napoknak a történetében.

Első feladatom volt felhívni a szállításvezetőség ügyeletes vezérkari tisztjét. De ő nem volt ott, éppen intézkedett valahol. De bejelentkezett egy Éder nevű főintéző, akit még jól ismertem azokból az időkből, amikor én voltam ott a parancsnok. Mondom, hogy a Túrán útját figyelemmel akarom kísérni, kérem, hogy lépjen érintkezésbe Béccsel, hivatkozzon énrám, és jelentse, ha valami „nem várt esemény” történne.

Ezzel rendben is lenne, alszom tovább. Napközben nem is történt semmi. De késő este fölriaszt a telefoncsöngés. Éder jelentkezik.

— Mi van a Turánnal? — kérdem azonnal.

Azt válaszolja, hogy a Turánról még semmit sem tud jelenteni, de Bicskénél felrobbantották a vasúti pályát. Kérdem, hogy kik?

Közben dolgozik az agyam: „Vigyázat! A kormányzó még ott van Klessheim107