Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - Páskándi Géza: Egy népmonda feldolgozása (paródiák)

hattunk szégyent. Aki utazni akar, annak mindenképpen ki kell találnia egy közhasznú vagy azt tökéletesen imitáló témát, célt.

Íme, mi megtaláltuk az igazit. A kecskekörmöket. A borzalmas utazás minden fáradalmát elsöpörte az a diadal, amellyel otthonmaradt hazánkfiainak kedveskedhettünk. Nemcsak a kecskekörmök híréről számolhatunk be, hanem bemutathatjuk a más tájak kavicsféleségeit is. Bár az egész Szaharát nem rostálhattuk át. Rengeteget sóhajtoztunk, hisz ördögi munka ez, a sóbánya ehhez képest luxusvilla terasza. Hisz borzalmas a világ, amelyben járunk: fényűző nyomor és nyomorgó fényűzés. Beteg lelkek, kedélyek, testek, dekadencia. Mit keresek én itt? — döbben belém az érzés. Persze, a lapom várja a tudósítást — ezzel erősítem magam, nehogy máris csomagoljak s repüljek vissza, kicsiny hazámba. Kizsákmányolás, kevés napidíj, drágaság, sok szajha, temérdek terrorista, piszok az utcán. Mit keresek én itt? A hűvös és tiszta Váci utcára gondolok, ahol sétálni lehet, ahol nincsenek zsebesek, mackósok, markecolók és strichelők. S ha volnának, oly kevesen, hogy az egyórás Kék fény is alig telik meg velük havonta egyszer. Hajdanában, amikor még a Zukmeyer Vilmos lapjánál dolgoztam egy kisvárosban, Ököriben, legendássá vált az az újságíró, aki így morfondírozott magában:

— Zukmeyer úr, tudja, min tűnődöm?

— Nem én, fiam — mondta az öreg.

— Azon, hogy milyen különös is az élet. A mi lapunk, Ököri Tükör hetilap, ügye?

— Az, fiam, mi volna más.

— Lámcsak, milyen furcsa: itt a mi kisvárosunkban, Ököriben egy hét alatt pontosan annyi minden történik, se több, se kevesebb, amennyi ráfér erre a négy oldalra. És a világban is pont annyi, amennyi belefér kis újságjainkba.

Ez jutott eszembe itt távol Afrikában. Egy hazai emlék.

A kecskekörmök mellett — éjszakai pihenőmből — időt szakítottam, hogy meglátogathassam a kongói Pen Club elnökét. A háromszoros Nobel-díjas költő a régi ismerősnek kijáró örömmel fogadott. Megmutattam neki verseiből készült fordításaimat. Tréfás viszonzásképpen ő is megmutatta az ő fordításait verseimből, amelyeket kongóira és angolra fordított. És persze belgára. Űjabb stósz verset hoztam tőle, s ismét valami honi, szomszédos honi emlék: eszembejut Fábry Zoltán Stószon. Milyen gyönyörű is a kitágult világ, hogy mindenütt vannak jó emberek, jó Nobel-díjasok! És mi magyarok is elküldjük képviselőinket idegen tájakra. Stószra, Clujra és Szuboticára.

Másnap megmutattam Gnu úrnak (így hívják) a fordításokat. Roppant tetszett neki, bár nem tud magyarul. Számomra igen megtisztelő kéréssel fordult hozzám.

— Tudja mit, amice, adja ide összes eddig megjelent versesköteteit s én mindet lefordítom.

Elhárítottam e nagyon kedves felkésérését. Arra hivatkoztam, hogy verseim eddig csak a Mindenki Újságjában jelentek meg, amely végül is a „saját” lapom. Tetszett neki szerény kitérésem, de csak nem akart tágítani. Súlyosabb érvekhez nyúltam.

— Nagyon keveset írok, már tudniillik verset. Egy lap főszerkesztője, a másik főmunkatársa, a televízió rovatvezetője, a Pen Club és a Vöröskereszt szerzői jogi szakértője, egyetemi magántanár, a Valuta Bizottság tagja, a köznevelési minisztérium valóságos belső titkos tanácsosa, a Könnyűzenei Fesztiválok tiszteletbeli elnöke, a Família Színház művészeti titkára, az Akadémia

1113