Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - Páskándi Géza: Egy népmonda feldolgozása (paródiák)

azért elbámulok, hogy ez a kezdetlegesnek nevezett nép már ötezer évvel ezelőtt ismerte a strici fogalmát és munkakörét.

— Igen — válaszoltam — épp ez mutatja, hogy voltak ultramodern ősi civilizációk. Erről olvastam nemrég egy érdekes cikket a Hipermodern várromok című avantgarde archeológiái szaklapban. Ez a lap az ultramodern régészet vezető orgánuma, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy ezután nem kiásni kell a romokat, hanem romokat kell létrehozni és azután elásni és újra megtalálni, mint valami ősrégi leletet. Abból az alapvető episztemológiai tételből indulnak ki: amit megtalálunk a föld alatt, azt mi is létrehozhattuk volna később, tőlük függetlenül — a fejlődés vagy visszafejlődés folyamán. Akkor pedig teljesen mindegy, mit találunk a föld alatt: valóban régit vagy újat, amely szintén lehetett volna régi. Semmi sem új a föld alatt. Ha a régi ép házak a föld alatt romházakká válnak, logikus, hogy az eleve romnak épített házak a föld alól majd ép házakként kerülnek elő, amennyiben bízunk a fejlődésben. Lásd még: korall-szisztéma, kristálykialakulás, vagy: a pohárban hagyott szalmaszálhoz tapadó gyöngyözést, buborék-képződést. Tehát valami magától, emberi beavatkozás nélkül is megépül. így a természet intim munkáját saját házformáink kialakítására használhatjuk fel. Ergo: méricskélni sem kell építészként, mert a természet maga méri, mennyit bír, mennyit nem. Ez még a levegőn is tartósabb lesz majd. Copyright by.

Péter bácsi fejét csóválta szemérmesen, mint valahányszor, ha ilyesmikről felvilágosítottam. De végül is meggyőztem. Hálából roppant okos, sőt zseniális dolgokat mondott.

— Ez a na-pi eszembe juttatja az „erszer, erszer, na-pi, na-pi,”-tételét — mondotta huncutkásan.

Jól éreztük együtt egymást s egymással önmagunkat. Írtam is ott együltő helyemben erről a negyedórás beszélgetésről egy 14 énekből álló népdalt, afféle magyar Gilgamest, szabadversekben, mintegy kilencezer sorban. Péter bátyám átfutotta s megkínált szalonnával. Ebből már tudtam, mi a véleménye.

Aztán mesélt egy roppant szabadszájú („Rondapofájú” — ő így mondta), de egyébként bölcs pályamunkásról, akit már megrontott a vonatfüst, a város, a soKT gőzgép, meg a sínek között a sok bigecselés. Ennek volt a szavajárása: „Nem lehetsz egyszerre a micsodáddal a nőstényiségben, meg a lelkeddel a menyországban.”

Pedig dehogyis nem! Csakhogy a monista hedonizmus még nem győzött e primitív szemléletben, még a hedonisztikus dualizmus korát élik, mely a testi menyországot elválasztja a lelki menyországtól. Ez összefügg az egynejűséggej, illetve a promiszkuitással is. Ám főként szemérmességük (álszemérmességük?) diktálja: szakítsák ketté ezt az éppen egységében különböző másságot. Mert a szemérmesség semmi más, mint erkölcsi antidialektika. Etikai dogmatikusság, metafizika. Roppant boldog voltam, hogy Péter bácsi, ki tudvalévőén senkivel sem beszélt a nemiség alapvető kérdéseiről, engem ennyire bizalmába fogadott. Odáig elmerészkedett társaságomban, hogy azt mondta:

— Vegyük csak ezt a mondást: kiugratja a nyulat a bokorból. Nem érzed, hogy itt a férfierő és a nő varázslata, nőstényi vajákossága kerül szóba? Tehát az az ügyeskedés, amely által a nőstény a férfiben az impotenciális lehetőt a potenciális lehetőbe lendíti át. Szerelmi csínnalbínnal, mesterfogásokkal, kéz- és egyéb ügyességgel. Kiugrik a nyúl — a bokorból a lényeg. Olyan a szerelmi élet fiam, mint a szalonna. Vágod, vágod: elfogy, de azért a bőrét még csak el lehet rágicsálni egy ideig.

1109