Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - Dercsényi Dezső: Gerevich Tibor (1882-1954) (tanulmány)

takép rendszerint olasz földön termett. Ritkán szokták elolvasni egy monográfia bevezetését. Itt Gerevieh felvázolva a romantika klasszikus hagyományokban mélyülő gyökereit, a germánság frissítő hatását — végül is így fogalmaz:

„Egyoldalúan fogják fel a kérdést, akik az 1000. év körüli sorsfordulásban a Róma vagy Bizánc, a keleti vagy a nyugati kereszténység dilemmája elé állítják a magyar nemzetet... Nem annyira Kelet vagy Nyugat volt a kérdés, hanem Észak vagy Dél, a pápa vágy az európai uralomra törő német császár, a latin-mediterrán vagy a germán kultúrközösség.” Világos beszéd, különösképpen ha meggondoljuk, hogy 1938- ban, a müncheni egyezmény és az első bécsi döntés után, illetve a II. világháború kitörése előtt látott napvilágot.

Túlságosan elszaladt mesélő kedvem, pedig szólni kell még a tanítómesterről, a kultúrpolitiikusról és a műemlékvédőről is. Nem lenne méltó, ha rövidebbre fognám.

1924-től haláláig (pedig már 70 éves elmúlt) látta el az egyetemi tanítással kapcsolatos feladatokat. Csak 1940-ben, kollégája, Hekler Antal halála után állt be szervezeti változás. Meglepetésünkre a két katedrát egyesítették.

A felületes szemlélő számára ambivalens kép alakul ki tanításáról. Nagyarányú, főleg külföldi elfoglaltsága miatt nem ritkán kis cédula fogadta a szeminárium, vagy a XII. tanterem hirdető tábláján a hallgatót: római tartózkodása miatt e félévben nem tart előadást; vagy előadásait áprilisban kezdi meg.

Ha megtartotta előadásait, rendszerint megtelt a hatalmas terem, mert igen sok hallgatója volt. Ebben része volt annak is, hogy lebilincselő előadásai mellett köztudott volt, nem tartozik a szigorú professzorok közé. A kollokviumok során alig adott rosszabb jegyet, mint jelest, arra nem emlékezem, hogy bárki is megbukott volna. Köztudott volt az is, hogy a másik tanszéken, a Hekler Antalén, sokkal magasabb a mérce. Doktoranduszainak száma meghaladta a 120-at. Mindezekből arra kö- vetkezhtethetné-nk, inflálódott az általa képviselt tudomány, pedig nem így volt. „A szakmában dolgozók legtöbbje az ő tanítványaiból került ki” — írja Genthon. Mi ennek a titoknak a nyitja? Aligha tévedek, lenyűgöző tudósi, tanári egyénisége.

Említettem már; kultúrpolitikai tevékenységét érhetné a legtöbb kritika, ezen belül is művészeti politikáját, de azonnal hozzá kell tennem, ezen a téren is maradandó nyomot hagyott a magyar szellemi életben.

Kevés ember — talán senki sem — dicsekedhetett azzal (bármily szomorú feladat is volt), hogy mindkét világháborút lezáró béketárgyalásokon mint szakértő résztvett. Kiváló nyelvtudása, debatteri készsége ezeken a békediktátumokon ugyan kevéssé érvényesülhetett, mégis két eredményt magának mondhatott.

Ipolyi Arnold nagyváradi püspökként halt meg s gyűjteifiényét egyházmegyéjére hagyta azzal a kikötéssel, hogy önálló múzeumot kell belőle létesíteni, ellenkező esetben szálljon az az esztergomi Keresztény Múzeumra. Noha Ipolyi 1886-ban halt meg s püspöksége is a leggazdagabbak közé tartozott, múzeum nem létesült. A gyűjteményt 1919 januárjában Gerevieh a Nemzeti Múzeumba menekítette, a románok azonban visszakövetelték, nem a végrendelet, hanem a győztesek jogán.

E téma a Jóvátétel! Bizottság elé került, amely 1926-ig tárgyalta, ahol ismételten érvként szerepelt ,a győztesek joga. A tárgyaláson Egry Aurél nemzetközi jogász és Gerevieh vett részt, román részről Coriolan Petranu erdélyi román művészettörténész volt a szakértő.

— Elismerem, hogy a tárgyaló felek a győztesek közé tartoznak — érvelt Gerevieh —, kivéve Coriolan Petranu kollégámat, aki mint az Osztrák-Magyar Monarchia főhadnagya harcolta végig a világháborút. Aligha döntött ez a riposzt, sokkal inkább, hogy az egyik döntőbíró olasz volt. Az Ipolyi gyűjtemény 1920-ban Esztergomba került. (Lásd: Prokoppné Stengi Marianna: Az Esztergomi Keresztény Múzeum története. Esztergom, 1977.)

Alighanem része volt a második békeokmány azon paragrafusának csavaros megfogalmazásában, hogy vissza kell szolgáltatnunk a környező államok területéről származó mindazon műtárgyakat, amelyek nem vétel, csere, ajándék vagy ásatásból kerültek a magyar múzeumokba. Ha jól tudom, ezen az alapon csak a nyitrai Evenge1087