Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - Dercsényi Dezső: Gerevich Tibor (1882-1954) (tanulmány)

ítél, amikor kijelenti: „Gerevich programmatikus műveit elválasztjuk a magyarországi románkori emlékekről szóló főművétől”.

Talán elfogultan fogalmazok, de az a meggyőződésem, hogy amíg magyar művészettörténetet írnak, addig ezt a capolavarot elismerve, vagy ritka megállapításait idézni fogják.

Előbb talán némi emlékezés megjelentetésével kapcsolatban. Az Egyetemi Nyomdának, mint kiadónak volt néhány nagyobb sikerű kötete, amelyek elfogytak s ezeket egységes sorozattá szervezve újra meg akarta jelentetni. Ez időben, a harmincas évek közepén a részletfizetésre eladható sorozat jelentette az egyetlen kiadási formát, amely sikerre vezethetett. Szőnyi Ottó: Régi magyar templomok (1933), Rados Jenő: Magyar kastélyok (1931) és Varjú Elemér: Magyar várak (1933) újbóli kiadására gondoltak.

A tématerv nem nyerte meg teljesen Gerevich tetszését és elérte, hogy szerkesztésében Magyarország művészeti emlékei címen induljon a sorozat a Műemlékek Országos Bizottsága névleges kiadásában. Az első négy kötet, amelyet terveztek, többféle metszetben mutatta be a magyar anyagot. Gerevich a román kori művészetünk feldolgozását ígérte, Horváth Henrik Budapest műemlékeinek megírását vállalta, III. lett volna Varjú Elemér Magyar várak c. kötete, míg a IV. Rados Jenő: Magyar kastélyok. Topográfiai, műfaji és történeti kötetek váltották tehát egymást.

Gerevich nem tartozott a pontosan szállító szerzők közé, annak ellenére, ha megérlelte magában a témát, hallatlanul gyorsan dolgozott. A kis lexikon formátumú 276 szövegoldalt ha jel emlékszem, két nekiülésiben írta meg, egy-egy pár hetes mátrai és kassai nyaralás alatt. A két kézirat között azonban több mint egy év telt el. (Sőt ez utóbbival együtt a már kiszedett első részt is teljesen átírta.) Amíg azonban idáig eljutottak, a kiadó bizony vért izzadt.

A szerződés határideje mór rég lejárt és a finom és udvarias Máté Károly, a kiadó irodalmi vezetője a sürgetés durvább eszköze helyett inkább a könyörgést választotta.

— A másik két kötet már ki van szedve, korrigálva, szinte nyomásra kész. Áll a nyomda — mondotta.

Genthon Istvánnal már régen a MOB úgynevezett tanácstermének (ahol sohasem tanácskoztak) hosszú asztalaira kiraktuk a fényképtárnak románkori anyagát, melynek javarészét Petras István frissen a kötet céljaira készítette pompás fotói alkották. Gerevich átvonult és kiválasztott mintegy százat s átadta Máté Károlynak.

— Most már dolgozhat a nyomda.

(Ha jól emlékszem', ezekből kevés került a kötetbe. Elhullottak a levonatok Gerevich szigorú ellenőrzése alatt.)

Az elkészült kézirat és képanyag messze túllépte a kikötött terjedelmet. A kiadó, hogy szemre testesebb köteteket nyerjen a félbőr kötés mellett, egyes jelentősebb emlék képét vastag kartonra ragasztva köttette be. Gerevich e „testesítést” lealkudta ugyan, de könyve így is kétszerese lett az ugyanezen évben (1938) megjelent Horváth Henrik kötetnek és a következő évben kiadott Rados műnek, Varjúé már a háború miatt nem jelent meg. Korrektúráját még olvastam és így joggal mondhatom, kár, mert a kitűnő szerző minden tudását beleadva teljesen átírta, jelentősen bővítette az első kiadást.

Talán a legjobb, ha a kötet értékelésénél átadom a szót Genthon Istvánnak, aki a szerző halála után (jellemző az ötvenes évek első felére, hogy egyetlen folyóirat, az általam szerkesztett Művészettörténeti Értesítő) közölt G.-ről nekrológot, 1955-ös évfo- folyamán így írt:

„Nincs még egy művészeti monográfiánk, mely annyira méltó lenne tárgyához, amely ennyire nemzedékekre szólván összefoglalta volna egy ragyogó kornak emlékeit és tanulságait. Örök kór, hogy folytatása elmaradt, hogy e biztos mesteri rajz legalább a mohácsi vészig nem kísérte tovább a fejlődést.”

Egy kérdésre azonban mégis ki kell térnem. Sokan szemére vetették s vetik még ma is: a feldolgozás italofil tendenciáját. Valóban, ha a bizonyítás során gyakorta felsorolja a művészi jelenség francia, ritkábban német paraleljeit, a „simile”, a min1086