Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - Dercsényi Dezső: Gerevich Tibor (1882-1954) (tanulmány)
adott lehetőséget. Genthon úgy tudja, a lengyelek lefordították s gépírásos példányát használták. Számiunkra az egyetemes művészettörténet terén elért sikereknél sokkalta jelentősebb a magyar művészet történetének koncepciózus alapvetése, amelyet elsősorban néki köszönhetünk. Ügy tűnik, az egyetemes művészettel foglalkozó írásai előtanulmányok, úgy is mondhatnánk, ujjgyakorlatok a magyar művészettörténet megalapozásához. Abban is biztosak lehetünk, hogy a Nemzet Múzeumban eltöltött közel két évtized a tőle hallott anekdota ellenére a magyar művészet anyagának alapos megismerését szolgálta. íme az anekdota! Principálisa munkanapló vezetésére kötelezte beosztottait, hogy tevékenységüket ellenőrizni tudja. Gerevich azzal kezdte a füzetet: „Rákóczi pipájának tajtékozása” (ami, ha nem tudnánk, pipázást jelent, hiszen szívással lehet a tajték nemesen érett színét elérni), majd napokon keresztül csak egy dettó jelentette ugyanezt az elfoglaltságot. El is hinném ezt a bürokratizmus ellen tiltakozó anekdotát, ha nem láttam volna, miiként rázta ki szinte a k'sujjából a románkori kötet iparművészeti részét, még arra is ügyelve, ml tartozik a múzeum törzsanyagához, s mi származik esetleg vitatható provenienciájú magángyűjteményből. Kissé túlozva azt is mondhatnánk, korábban magyar művészet története nem létezett, mert nem is akarták, hogy létezzen. Pontosabban a nagy triász egyik tagja, Ipolyi Arnold lerakta annak alapjait, akadémiai előadásokban felvázolva a középkori magyar építészet, szobrászat, festészet és az iparművesség fejlődéstörténetét, de ez a munka folytatás nélkül maradt. Bármennyire is meghatározta Ipolyi szemléletét a nemesi történetírás romantikus szemlélete, követőiből éppen a történeti szemlélet — álljon az bármily koncepció alapján — hiányzott. (Mint jellemzőt említem Éber László megfogalmazását 1909): „magyar művészet történetéről jogosan nem beszélhetünk.” A triász többi két tagja, Henszlmann és Rámer inkább az adatgyűjtés monografikus és topografikus feldolgozás hívei. Ezt követi Gerevich tanítómestere is, aki az Osztrák—Magyar Monarchia írásban és képben (Rudolf trónörökös szerkesztésében megjelenő) díszmű köteteiben aprózza el művészeti anyagunkról alkotott véleményét, megállapításait. Nem szeretném, ha félreértenének, a monográfia, a topografikus feldolgozás alapvető fontosságú, de nem pótolja egy történeti koncenpcióra felfűzött művészettörténet hiányát. Az sem véletlen, hogy Myskovszky Viktor rövid lélegzetű ismeretterjesztő magyar művészettörténetétől eltekintve elsőnek Díváid Kornél vállalkozik 1925-ben ilyen jellegű összefoglalásra. Gerevich Tábor akadémiai székfoglalójában 1923-ban vázolja fel szemléletének lényegét. A régi magyar művészet európai helyzete (Minerva 1923, majd külön is Bp. 1924) c. tanulmánya nemcsak .program, visszatérés Ipolyi törekvéseihez, hanem elemzéseiben a megvalósítás módszerét is nyújtja. Döntő szemléleti változása, hogy régi művészetünk történetét egységes fejlődési vonalban vázolja fel, illetve ilyen szemléletre ösztökél. Meg is volt erre minden joga és alapja, „Kolozsvári Tamás az első magyar képtábla festő” c. tanulmánya (Bp. 1923) határozott művészegyéniséget állít elénk, felkutatva művészetének szerteágazó gyökereit. A hazai, de főként a külföldi művészettörténészeknek az a törekvése, hogy az esztergomi Keresztény Múzeumban levő, 1427-ben keletkezett garamszentbenedeki oltárt két festő művének vélelmezzék, mindmáig eredménytelen maradt, noha művészete forrásvidékeit ma már jobban ismerjük. Ugyancsak neki köszönhetjük a javarészt szintén Esztergomban lévő és MS 1500 szignóval jelzett, a Selmecbányái templom számára dolgozó művész első ismertetését, bevezetését a magyar művészet , történetébe. Ma már nem nehéz ezek mögött a tanulmányok és még inkább azok mögött, amelyek A magyar történetírás új útja (szerk. Hóman Bálint) és a Mi a magyar? (szerk. Szekfű Gyula) c. kötetekben megjelentek, a háború nyomán megnyomorított magyarság és a klebelsbergi kultúrnövény-politikának hatását felfedezni. Ezért szedhette ízekre és mutatta ki e szemlélet tarthatatlanságát Fülep Lajos a Magyar művészet föladatai c. 1950-ben tartott akadémiai székfoglalójában. Fűlep Lajos — akit akadémiai tagnak másokkal együtt Gerevich javasolt — világosan és árnyaltan fogalmaz és 1085
