Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - Belohorszky Pál: Esszé vagy vers egy novella a csodáról. Balogh Emese Szabó Lőrinc estjéről (esszé)

az akkor megkívánt, annak a percnek megakart Szabó Lőrinc kötettel, a Huszonhatodik év létentúliság-terhével úgy megrakottan, hogy roskadtam is alatta egész akkori valómban. Mert szerelmes voltam vagy világbánatos, vagy a dac pánikjában sisteregtem, vagy öngyilkos akartam lenni, vagy olvasni, olvasni, mássá lényegülni, átolvasódni, magamból kiolvasódhatni akartam csak, nem tudhattam akkor, és nem tudom most sem igazán, de a versek, a napfénylobogású ébenszonettek, a koporsó- aranyozású'gyötrelem szeszélyes indavonala, férfias hisztériája már része volt, részegítő része volt egész tudatos valómnak. Emlékszem, betöltődtem magammal s először életemben érezhettem és acsargóan élhettem is: mi az, elég lenni magamnak, magunknak, éreztem az önimádó kamaszindulat, suhancgőg első szirtnyerését, éreztem majdani idegenségek első álarcait magamon, éltem, éreztem és játszottam az első valódi kiszolgáltatottság szerepét, sors-konokságát az első hiánynak. Megszólítani engem akkor nem lehetett volna, pedig megkísérelte még engem-kereső és órákon át miattam veszkődő barátom is a boldog rámhukkanáskor, de én hamleti feketeségű hallgatásba burkolóztam, s nem mondok egy szót se, ha megölnek se. Magam sem tudom, magam sem értettem, miért? És el soha nem felejtem, mennyire fájt, menynyire hiányzott, amikor ez az addig mindenben jó társam, olyan érthetetlen és megfejthetetlen szomorúsággal arcán, eltűnt a közönyös dunaparti járókelők között. De nekem az egyediilség egyedüllétére volt szükségem akkor, a szüzességvesztésre a hiányban, a nincs tudására, a semmi monotón magaismétlésére az idegcsúcsokon, az addig ismeretlen állapot hergelő egészére: arra, mindenre, amit Szabó Lőrinc vulkánkitöréseiből a magam lávázó haragjához igazolásnak odamérhettem. És Balogh Emese hangjának színáramlása most mintha újrajátszottá volna bennem a rég felejtett epizód emlék történetét, és mintha hozta volna percre perc az egykori kamasznak a mo- solyos igazolást. Mert a „játszani is engedd” magas normáját a lélek időegészére vetítette rá, értelmezte és magyarázta elmúlt és most élő énnekem: miért éppen Szabó Lőrinc lehetett a meséből a valóságnak rontó kísérlet, a majdnem-hajótörés testvérien bölcs révkalauza? Miért ez a mindenben elrendelten felnőtt, de felnőni magában csak az ősgyermekit engedő Nagy Varázsló, aki utolsó, őrület-ámyékú varázslatába a Halállal, majdnem bele kellett pusztuljon maga is.

Érezve sejtjeimben és az előrehaladó időből is, tovább nem tarthat már — a találkozásnak, a megtisztító és az igazsággal hűséget osztó versestének nemsokára vége lesz, válaszként tettem már föl a csak-enyémnek hitt kérdést: vajon nem ez a megőrzött kamaszkor-viharzás szólította és vértezte-e föl Balogh Emesét a szövetségre, a vers hitvességére Szabó Lőrinccel? De a válaszát tudó kérdés eláramló örömét még végig sem élhettem, még csak érintett és invitált magához gyermekhite, amikor társam az élményben, egy szigorú tartású kislány, a most-húszéves, a nekem eddig jelet nem adó, hirtelen gőgös finomsággal vállamra hajtotta fejét, hogy az emlék közös jelenét most bronzhaja kévéjébe fogja s a csodára piruló arca ragyogásával övezze.

1077