Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - Belohorszky Pál: Esszé vagy vers egy novella a csodáról. Balogh Emese Szabó Lőrinc estjéről (esszé)

sítméríyével. Ösztöne tudás, tudása ösztönéből fakad, így az egyik lélekminőség révje mindig a másik vámját sejti már, ezért igazi békét is csak a révtői a vámig tartó rövid senkiföldjén találhat magának. Mondom újra, magával s a világgal ez a művészet nem békéiket meg igazán soha. És ez óriási érzelmi energiák forrásmezőát sejteti. Az alkotó békétlenség, az alakító hiány Önimpulzusait, elektromosságát. De odahajszolja a maga lehetőségén töprengő élményi magányosságot a megméretéshez is. Az eddig-nem-volt feladat kimunkálásához és vállalásához.

Mert nincs valami megállást parancsoló elszántság és erő abban a verssel cse- .lekvő tényben, hogy ez az elképesztő tékozlással évek óta mellőzött művész, kizárólagos benső inieiatívára, meghallott lélekparancsra úgy döntött, beleássa, beletenyészi magát ennek a határa-nincs költői életműnek kozmoszába, megtanulja kódjait, mozgástörvényeit, átsajátítja szellemét, s megpróbálja visszaadni is tmindazt, amit e küzdelemben magáévá hódított?! A majdnem három óra hosszúságú megtanult és egybeszerkesztett Szabó Lőrinc-i eposzének már magában is lenyűgöző teljesítmény — szerkesztői és verstanulói munkaként is az. De csak a laikus nem veszi észre azonnal, hogy ehhez az értelmező hitelességhez, ehhez a szerkezeti biztonsághoz és egyéniséghez a bemutatott anyag többszörösének megmunkálására. volt szükség, nem lehet nem észrevenni, hogy Balogh Emese feltehetően a teljes Szabó Lőrinc életművet betéve tudja! már ami a saját költői termést illeti. És ha így van, így igaz, most már csak egyetlen és a legszubjektivebb miértre kell választ adnunk, a végsőre. Miért éppen Szabó Lőrinc? És miért az „egész”?

De induljunk akkor most, erre a legnehezebb megfejtő útra, a másik, az ellenkező irányból, próbáljuk meg a befogadás, a hatásélmény felől megtalálni a pontot, mely már közös lehetett a hallgatóban és az előadóban. Az előadóművészet leglényege a szubjektivitás, mert egyéni arculata kell legyen annak, ahogy egy-egy ezerféleképp olvasható és értelmezhető szöveget a művész valamiképp véglegesít számunkra a pillanatban, de ugyanígy legénesebb, legszemélyesebb értelmezésakaratunkkal tekintünk mi magunk is ennek az élménynek elébe. Vajon a „mi” Szabó Lőrincünket kapjuk-e majd boldog önigazolásunkként vissza tőle vagy egy másikat, a miénkéhez csak hasonlót, esetleg egészen eltérőt attól? Csalódunk-e, s ha igen, dühödt vagy jóleső csalódással-e? A versismerő néző mindig ezekkel a gondolatokkal, mindig a „saját” tűkészletével tekint a nagy akupunktúra-művelet elébe, s lelke legmélyén nemcsak azt döntötte el, hogy neki csakazértis az ő „tűi” kellenek, hanem titkon még azt is reméli: ott, csakis ott érzi majd finom szúrásukat vagy előre-várt döfésüket, ahová ő képzelte azt. És mestere kell legyen ennek a nehéz szakmának a szóban is az, aki másfajta fájdalmakat és új érzéspontok ajzását keresve, valóban eléri a remélt új hatást. Verset hallgatni: mindig világmozgósítás! Behívóparancs a művész által minden egyes szemlélőnek, de úgy, hogy a szemlélő személyek külön-külön mindannyian is országos hadseregek, teljes belső történelemmel, múlttal és rendre eltérő pillanatcélokkal, mert kinek-kinek más és más terve lesz majd, ha a szépség jegyében hadat visel most magával, a művésszel és a felfogható emberi világgal! Még jobb és talán artisztikusabb kulcsfogalommal szólva, a versmondás, vers- hallgatás — emiéfcmozgósítás! Az asszociatíve feltörő, „mozgásúid” emlék örök önkéntessége persze egyik legátsugárzább hatásgóca minden művészi élménypillanatnak. De különösen azzá válhat a lírában, ahol az emlék önnövelő koncentrikus körei mentén jöhet egyre szilajabb mozgásba mindaz, ami a nekünk hangzóból a létnek része volt már mibennünk. A líra időjátéka szent céda-újrasággal veszi föl egyenletébe a pillanat és a teljesség kettős imaginárfusát. Belső alakcsere ez, örök visszatérés magunkból magunkhoz, énünk dermesztő hirtelenségű megsofcasodása: valami abszurde-igaz szimultán viszony teljes mivoltunkkal — az Én egységének kohézióját a fölfoukkanó részletek vonzása adja.

Balogh Emesét hallgatom, állok a pillanatban, a meghívott idő-gnoszeológiában, állok az emlékben, visszakapott kamasztisztasággal, új húszévasségem suhogó akaratával, megszépült dacossággal és látom, látom újra egykor-volt magam, ülni a Duna- parton, izzó júliusban, konok sugárzásban, magam magamban most így partra vetve, a visszakapott emlék Siheder-Odüsszeuszaként, némán, vad olvasásban, kezemben

1076