Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - Belohorszky Pál: Esszé vagy vers egy novella a csodáról. Balogh Emese Szabó Lőrinc estjéről (esszé)

lások, kések és virágok, fűszálak és hegyszirt-katedrálisok, símogatások és a koporsón dübörgő föld kegyetlensége találkoznak az előadóművésznő válogatásában: egy élet, egy lélek freskója, vadrózsával benőtt falfestménye festődik tovább, a megidézett emlékben is, percről percre. És ehhez tartozó, csak ehhez fogható színmozgalmasság a megélő élményiségben is. A Lóci-iversek látszatkönnyedsége, a gyermekit és a felnőttet nem egyszerűen egybevillantó, hanem együttvezető, egyik igaza mellett sem döntő létpárbaja, ezek a lopva dialogizált, apró pascali monológok a mindenről, mind-mind olyan sugárzást kapnak, ahol a két, a fölszínen ellentmondónak érezhető világmegítélés végül gyökeresen összekötődik a kiszolgáltatottságban, az egymásra- utalságban, mely annál kínzóbb és csodálatosabb is persze, mert még az így egymásnak szántak között is, mintha szakadék tátongana a szemléletben. De ez a szakadék megint nem más, mint az emberi mértéke! S mögötte, a viviszekciós mámor öntipró alázatú titokakarata mögött is, megint és mégis felsejlik a legszebb, a szókratészi emberségdoktrina: Ismerd meg magad! Szállj alá mélységeidbe, öntesteden, társad testén, s a belőletek szövődött testen, a gyermekén is át, egészen a folytathatatlanig, ami neked azt jelentheti csak: kezdd újra akkor, megint s megint, abba úgysem hagyhatod, csak a titok hagyhat abba Téged!

Vagy talán még az sem? Mert már a Huszonhatodik év részleteit halljuk, az őrjöngő halálódákat, a mindig más, de csak-övé, csak-a-kedvesé hattyúdalokat, ezeket a drapériasuhogású, fekete szonetteket, a vers fekete égését és gyászát halljuk, onnan a színpad súlyos és tiszta magasságából, mert most csak föl, föl a semmi álarcos égboltjára lehet a művésznek, a közvetítőnek is néznie, mert hallva a sikoltást, a kétségbeesést, a hűség acsargását, nekünk, élőknek nincs és nem is lehet magunkra s egymásra néző arcunk többé. És mi más ez, mint a bennünket abbahagyó, előbb ünneplő, elmámorosító, az öröm dús ágaival benövő, majd hirtelen meggyalázó, lelkűnkben kifosztó, jeltelenül tovalépő Titoknak mégis-folytatnd-tudása, mégha az utánaordítással is! Mi más ez, mint sejtetem újrakezdése, újraélése, ismétlés-időjátéka a Titoknak, ott, a testhiány élő sírgödrében, mi más ez, mint a legnagyobb, a leg- dermesztőöb MINTHA felkiáltó, majd görcsbe ránduló kérdőjele?! Mi más ez, mint a szerelem legfelső fokai, érett, őszákés, „öreg” rómeójúliasága, mert hőfokát, súlyát és magasát csak a negatívumok, a nincsek — erószát csak a hiány havas lihegése, görcsei és kín-narkózisa adják?!

Milyen árva, kiszolgáltatott ez a semmi-martaléka ember Balogh Emese versmondásának átélés-igézetében! Mennyi tartás, sorsát mégis tovább emelni akaró el- szánás a meg-megtörő félhangsúlyokban, megvonagló ajakszögletekben, a lemondás, a tűrés mennyi konok hasonlatgesztusa ott, az arcvonások „zenei”szobrászműhelyében! Hiszen az élő arc könnyed változásai, suhanó metamorfózisai a pillanat szoboréletével töltik be a szemléletet, de állandó mozgásban, irány- és tónusváltoztatásokkal, szug- gesztív szünetjelekkel folyamattá, ábrázolásmóddá lényegülően. Ez a maszkos, szo- borsugallatú „zeneiség”, túl a hanganyag meghökkentő gazdagságán, Balogh Emese versmondó művészetének legfontosabb saját jegye. A kifejezés páratlan egyszerűsége, kislányos „megszeppentsége”, majd áttörő, asszonyi tudása, létismerete kerül ezáltal megfoghatatlan összhangba, könnyedség, báj és harmónia övezi minden mozdulatát, még akkor is, ha sötét regiszterek uralják a szöveget. Ez az ajzott különösség, köny- nyedség és szigorúság egyszerre, valóban nem-hétköznapi színészi portréhoz tartozhat csak. Mindent összegezve és színészi világa egyesítő fő vonását keresve, talán azt kellene kiemelnünk, hogy a klasszicizáló nyugalomnak, tartásmodellnek és a mindig személyessé élményítő „romantikus” önfeltárásnak szép egysége jellemzi Balogh Emese művészetét. Alapjában mégis inkább ösztönös művész, de korántsem a szó egyszerű vagy egészen profán értelmében, mert ez a fajta ösztönösség semmiképpen sem nyers ellentéte a tudatosságnak, egyáltalában nem zárja ki annak lehetőségét. Az ösztön, a nyílt vallomásosság magafeltáró tudása az ő tudatossága. Végül is — és a mi eszményeink szerint nagyon helyesen — az ösztön győz, a csak-enyém ihletés sodrása, alaki vívőereje. de ezért az így mindig mámorossá is emelkedő ösztöntudásért a művésznek nagyon meg kell dolgoznia. Sőt, az ilyen alkattal megáldott vagy megvert színész, éppen e vállalt belső ellentmondásosság folytán, sohasem tud elégedetté válni telje1075