Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - Belohorszky Pál: Esszé vagy vers egy novella a csodáról. Balogh Emese Szabó Lőrinc estjéről (esszé)

lányosnak megmaradt, most arra vállalkozik, hogy az őstenger módjára hömpölygő költői mindenséget, egyetlen este foglalatába asszonyi erejével megidézze, szívünkig vezesse! Kihívás a javából, melynek alkotó izgalmánál csak a kockázata nagyobb. És ha mégse sikerül? Ha csak részletet, epizódot, töredékigazságokat kapunk, ha a teljes költő, az egész nem nyílik meg a maga titkokkal szabályossá formálódott valóságában, akkor mit ért az „egész”, volt-e, lehetett-e értelme és értéke a felébe- harmadába tört varázsnak: fölfedezünk-e valamit általa és többet-e a más utakon már megtaláltnál? Tudom, mindenki ellenvetheti, „túl drámai” ez a megfogalmazás, végtére is bármelyik költőtől, jó vagy elfogadható előadásban, meghallgatni néhány verset, nem olyan földrengető fontosságú esemény, kiváltképp a költő művészetének végső értelmezés-lehetőségei felől nézve nem tekinthető annak, mire való akkor az iménti túldimenzionálás, túlfokozás az igényben? Nos, itt tényleg meg kell állnunk egy pillanatra. Egyszerűen amiatt, mert ennek a sok meglepetést tartogató estnek legfontosabb meglepetése az volt, hogy fokozatosan egyértelművé alakította bennünk, nézőkben: minden vonásában rendkívüli vállalkozás, rendhagyó kísérlet szemtanúi vagyunk, igenis annak a gigászi erőfeszítésnek lehetünk élő résztvevői, amit az előbb elemzett maximalizmus körvonalazhat egyedül. Hiába ünnepeltük Szabó Lőrinc nyolcvanadik születésnapját, hiába segítette volna az előadóművészt ez az alkalmi jellegkeret a feladat teljesítésében: hiszen beérhette volna a puszta megidézéssel, a lírai „statisztálással”, a szépen elmondott szavak és mondatok hangulati illusztrativi- tósával, csakhamar ki kellett derülnie, végzetesen és felemelően más történik most, ott a színpadon! Mert rövidke idő után is érezni lehetett, majd egyre tisztább bizonyossággal örvendezhettünk a ténynek: immár nem egy előadóművész áll és ágál szavak és hangok homályában, majd bíborvitharzásában előttünk, és nem is a költő egyedül az, aki vendége lett így mintegy újra a mi múlandóságunknak, hanem sok-. kai inkább maga az ember mutatott meg valamit drámai és tragikus vállalkozásával sorsunk lényegéből, mert mutatta és bizonyította vértezetében a megtalált Hangnak, hogy mi legszebb és legörvendezőbb lényegünk szerint átlényegülni, átváltozni is képesek vagyunk, kilépni magunkból, és szolgálni azzal, ha lenni mássá akarunk, ha lenni tudunk túl önmagunkon s határainkon is — „semmiért egészen”! Mert Balogh Emese nem egyszerű szavalóestet tartott minekünk ennek az óriásnagy költőnek emlékünnepén, hanem megpróbálta a lehetetlent s a nagyságrendjében ikersorsú feladatot, megkísérelte, hogy asszonyi lényege és asszonylényegű művészete élő kettősségében a lényeg szögszárai közé fogja ennek a lírának oly robusztus és mégis oly törékeny testét. De már a színpadkép s a terem egésze is előhívhatta volna ezt az akartan geometrikus hasonlatot. Mert a Fővárosi Művelődési Ház Körterme ízléses és ügyes berendezésével, visszafogottan szigorú és mégsem rideg színpadképével — eredendő körformájával pedig természetszerűen is — „modem”, huszadik századi miliőt teremtett, de ezen túlmenően is sejtetett, jelenvalósított valami nagyon fontosat a Szabó Lőrinc-versek szerkezetiségéből. Kimunkált okosságuk, szerves dinamikájuk, mindig bonyolult egyszerűségük szinte láthatóvá vált, már abban az értelemben, hogy övezni tudta a titkosabb, enigmatikusabb látványt, ami most-forgatódó filmként pergett a lélek vetítővásznán. így, ez a testben-lélekben geometrikussá hangolt látványégisz, ez a megszerkesztettségében már-már kultikus szándékú, a lelket közénk invitáló térforma, nemcsak segített a meg idézésben, hanem térbeli médiuma volt annak. S a Balogh Emese-i vívódó magány, a teremtett és vad önfeladásban megélt vershitvesség égő ellenpontjaként a háttér egyetlen képből rajzolódott elénk: a költő nagy fotóportréjából, melynek némán is már-már moccanó arcvonásai a hangok nyomán mintha titkon igazi beszélgetésbe kezdtek volna velünk.

Nem véletlenül bukott ki belőlem a vershitvesség fogalma, holott ennek az estnek élménye nélkül aligha találom ki. Mellőzve minden nyelvfilozófiai vitát, mégis azt kell mondanom, igenis a megélt, láthatóvá vált, a szuggesztív élettények nyomán keletkeznek új és új szavaink, hiszen a Balogh Emese-i műveletkísérlet magas tisztasága és felkavaró eltökéltsége kellett ahhoz, hogy ez a szóalkotás is létrehívódjék. Vagyis létre kellett jönnie az új lélekminőségnek, hogy megtanult fogalmaink egybe- illesztésével végre lemásolhassuk a csodát, ezt a nagyon is konkrét és tényszerű va1073