Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - Belohorszky Pál: Esszé vagy vers egy novella a csodáról. Balogh Emese Szabó Lőrinc estjéről (esszé)

rázslatot. Mert mindössze „annyi” történt, hogy Balogh Emese versmondó művészete nemhogy nem merült ki a megjelenítő, értelmező interpretációban, hanem meg is szűnt az lenni: amit láttunk, hallottunk, de inkább átéltünk, valami fogalmi szintű művészet-nemződés volt, szemünk láttára keletkezett Szabó Lőrincből és Balogh Emese szavalásából egy harmadik élményminőség, megszületett, élni kezdett a vers hitvessége. Mert a versből a versen át, írója és előadója ebben a különös, öntransz- cendálóan fogalmi megtermékenyülésben, mágikusan jutott föl a csúcsra, és hívta életre közös magukból a harmadikat, a mindkettőjüknél fontosabbat, igazán valóbbat és tisztábbat is ezért. Ez a vershitvesség olyan fogalmi státusú szó, mely az emberi lényeg legbelsőbb burkai alá képes hatolni, nemcsak a születésnap-ünnep, nemcsak az emlékező magunkból-kioldódás belső hipnózisa folytán, hanem valóságos élményszerkezete révén is. Talán úgy fogalmazhatnánk ezt meg, hogy a vers nembelisége, emberségszintje munkálódhatott ki szemünk láttára és élmény-együttműködésünkkel ezen az estén, s miközben Szabó Lőrincre véltünk még emlékezni csak, mi már rég majdani emlékmagunkat láthattuk viszont a szavak pokoltornácáról. S míg Balogh Emese talán csak Szabó Lőrinc asszonyi médiuma akart lenni, hirtelen médiummá váltunk ott mindannyian: az ember közös közvetítésében, a lényeg közös közvetettségében, mely mégis közvetlenül mi voltunk, ha pillanatra is!

De ez ennél az alapsejtjeiben, tudatos szövetépítkezésében elrendelten panteista líránál másképp nem is történhetett! Hiszen ha a világ az isten teste, ha minden alanyi és dologi létezés az örök isteni önábrázoló műveletek belénkvetülése, bennünk- tudatosulása csak, akkor mi magunk legbelsőbb természetünk, létezésünk ősképlete szerint is médiumok vagyunk: az istent másoló önközvetítésben! Mert míg véljük, most mi érezzük, éljük és mondjuk ki magunkat magunknak s lénylétünk egészét, csak eszközei vagyunk a magasabb és persze egyetlen műveletnek, ahogy az isten fejti ki és szemléli általunk önmagát. De akkor nincs mélyebb és átfogóbb emberi feladat, mint tudatosítani magunkban — ezt! Látóvá válni a láthatatlanban, sejtelmi céllá legalább gyarló és gyűlölt eszközvoltunkban is, értő alakmásává legalább ennek az önző, de gyönyörű istennek, aki teremtve pusztít és pusztítva teremt, mert létünk szerkezete is sugallja már, ha vagyunk, csak ő vagyunk, ha nem vagyunk, csak ő nem vagyunk, és mivel csak ő van: így nem lenni, ez a nemlétnek is fölülmúlhatatlan mélységű és intenzitású foka. Abszurduma, pokla, nem engesztelő, hanem nihil-nirvánája a hiánynak! És íme, megint a nagyszerű példa és alkalom arra a feszültségtelítettségre, „pólusosságra” az élményben és az adekvát tolmácsolásban! Mert Balogh Emese tudván tudta a törvényt, a Szabó Lőrinc-i világaxiómákat, ezt a csak áradóan mozgalmas, csak színekben tobzódni tudó, dühödt élményépítkezést, és tudván tudta ezért azt is, hogy ebbe még egyetlen estén is mindennek bele kell tartoznia; ha a töredékes idő lombik-kozmoszában is, de be akarta mutatni és igazolni is ezzel a költő szinte követhetetlen élményszimultanizmusát, lenyűgöző részvételét mindenben, ami emberi. És mintha lezárt borítékokat téptünk volna föl az élő és éneklő természet rideg és elkérgesedett, korhadó kopársága még ellenállni akaró felszínéről, mintha, küzdelmes örömmel hatoltunk volna foszlékony levélrétegektől az ellenállóbb, titkosabb mélyekig, hogy olvassunk ott majd együtt a múlt idő emléktenyészetében, úgy lett ennek a nosztalgiájában-dantei vállalkozásának most nem is Vergiliusa. hanem sötét ragyogással éneklő Asszonyi Orfeusza Balogh Emese! Mintha elrejtett vallomásfüzet vagy üzenő énekek riadt és látomásos gyűjteménye került volna onnan, a hallgatag túlnaniságból ennek a mindenre elszánt és már szándékával is győztes művésznőnek kezébe, aki felismerve értékét annak, aminek birtokába jutott, megkísérelte, hogy megossza azt velünk. Látszatra teljesen ösztönös, szabados, impresszíve csak-hangulatlényegű szerkezet keletkezett így, pedig az elővarázsolódó, a fossziliáiban tökéletesedő hangzáslátvány az elmúlásában is örök költő világának nemcsak egészét, de lüktető valóságosságát, a mindig önnemző vers vérkeringését tárta elénk: „utánozta” abban a legfontosabb, klasszikus értelemben, mert valódi mimézis volt ez — minden mimikri nélkül!

Hajnalok, bútorok, ablakok, szobák, enteriőrök, alaksugárzások, mondatfoszlányok, vádaskodások és becéző félszavak, kábaságok, nosztalgiák, átkok és odaboru1074