Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - Belohorszky Pál: Esszé vagy vers egy novella a csodáról. Balogh Emese Szabó Lőrinc estjéről (esszé)
BELOHORSZK Y P Á L Esszé vagy vers vagy novella a csodáról BALOGH EMESE SZABÓ LŐRINC ESTJÉRŐL Stefanovits Dalmának Lehet-e Szabó Lőrincről másképp, mint szubjektiven írni? Hiszen egész irodalmunknak legszubjektívebb, legalanyibb költője ő, és ezért a leggyermekiibb, leggyűlölőbt lírikusa is! Szabó Lőrinc a gyermek amőbaszerűen felnőtté óriásuló lelkének vad megtestesülése, és ez az élményi, tisztán élményi föloldhatatlanság, kettősség-tudás teszi őt egészen egyénivé, és ez az örökkön önnövelő, de mindig maga-egy azonosság alakítja annyira megválthatatlanná is. Szabó Lőrinc maga az élő, a megtestesült Gyermek-Minotaurosz, aki mintha születésekor a titok labirintusába zárta volna magát, és utána mindig, most is, örült őrjöngésben kereste volna a kivezető utat, de azt meg nem találhatta, hiszen ahogy mondtuk, hatalmas, fölfoghatatlan intenzitású azonosságban élt önnön lelke véglet-lehetőségeivel. így, ha elindult a sóvárgott szabadság felé, újra és újra eléje nőttek önnön falai, mintegy projektív térré ajzva csak, mert megint és megint fölcserélve benne lényeget és hiányt. Ez a lélek-hullám- mozgás, örök önörvénylés Szabó Lőrinc iszonyatos erőket mozgató lírájának legbiztosabb ismertetőjegye, de nagy újdonsága is. Hiszen, könnyű volna őt egyszerűen expresszionistának vagy poszt-expresszionistának neveznünk, valami igazság persze lenne ebben a megállapításban, de megfeledkeznénk arról, hogy az igazi expresszio- nizrnus legdöntőbb vonásaiban épp az ellen támad már-már hisztérikus gőggel és magabízással, ami Szabó Lőrincben mindvégig oly lényegi és uralkodó: a gyermekiség tiszta, üde, nosztalgikus és érzelmes ihlete ellen, az artisztikus formai egyszerűség és derű ellen, lényünk kiszolgáltatott, mert megint csak gyermeki ősmúltja ellen. Szabó Lőrinc expresszionista az erőben, és nem néhol, hanem minden nagy alkotásában vulkánikusán, földrengésesen az, de még legdühödtebb, legvonaglóbb mondatai lángcsúcsain is ott fénylenek egy másfajta, a gyökeresen elütő emberség elfélszegedő, lágy vonalai: ott fénylik az, ami miatt, aminek pusztító, önelveszítő hiánya miatt kell most acsarognia, átkoznia. Valami egészen abszurd műszó-mellérendeléssel lehetne csak világa belső természetét megsejtetnünk, talán az impresszionista expresszionizmus lenne erre a legmegfelelőbb szóalkotás. Tiszta, végső, csak-befogadó nyitottságnak, megújuló reátalálkozásoknak és tiszta, végső, csak-elutasító, csak magát elmondani akaró, csak-kivetítő megszállottságnak viliódzó egységében lehet és kell mindig megszólalnia. Vajákos szeszély és szubtilis médium-okosság jellemzi egyszerre, mert szeszélyes, kiszámíthatatlan abban, hogy éppen mit fogad majd be, és mindig okos és mágiával erős akkor, amikor az imént megéltet visszalöki, visszaveti a világnak — magából, magaként s új önmagát immár ismét csak a hiányban teljesnek érezve. Íme, a disszonancia költője, mondhatnánk máris, hirtelen mégis az ellenkezőjét érezzük hitelesebbnek, azt, amit először is állítottunk, nem, Szabó Lőrinc nem meríthető ki világa gazdagságában a disszonancia oly magvas, mély jelentőségű fogalmával sem, mert az élmény, az alkat egysége végül fölülkerekedik benne minden ellentmondáson és végleten. Még árnyaltabban úgy fogalmazhatnánk meg: éppen e gyötrő végletek szünet nélküli belső áramoltatásában, lelki ozmózisában egységesül nála a világkép egésze — így vagy úgy, de amit elmond, az végül ő maga lesz; versét, ha megírta, annak sokféle címet választhat, de a közben verssé vált világ címe mindújra eleve adott: — Szabó Lőrinc! És Balogh Emese, ez a törékeny, karcsúsággal szelíd művész, a tekintetében kis1072
