Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - Varga Imre: Boszorkányszombat (verses játék)
nagy zöld növények közt megülnek. Kibomlik a ködből-porból egy furcsa hegyvidéki táj. Térés (benső) táj. Derengés. Szálerdők a domb hajlatában; fölöttük fény-ívek, . fényes cikázások. Madarak szárnya suhog, nagy madarak szárnya ropog, szállnak iszonyú rajokban. S mint a kígyók, tekeregnek a gyökerek furcsán-burcSán, part föltúrván, sziklát fúrván, s riogatnak, hurkot vetnek* Hurkot, hurkot a testnek, de nem a képzeletnek. A térés táj inog — lassan, álomi homályban. S átszínlik ezen a látomáson két fehér domb — megvalósul. A bal felőlinek ormán rakva palota aranyból, -falaiban tűzerek, villogó tűz szövevény, és pirosban ég üveg kupolája, Fények sajognak körötte, árnyak pörögnek, s hallatszik onnan halk csörömpölés, csörgők hangja és nagy pufogó doboké. Fénycsóvák vetülnek tornyaiból, meglazítják az éjszaka tömör fekete szikláit, s ezek nagy robajjal leválnak helyükről, s a földbe csapódnak. Tántorog a táj. A jobb felőli domb bokrai mögül naptámadat fénye, vagyis: fény és homály nélküli izzás — a dolgok lényege sugárzik. Hátam sziklának döntöm. Hátam sziklának vetem. Lapockám odaforr a kőhöz. S mert merő láng már, letépem magamról az inget. Szerveim közt kígyó sírül, gyík szalad; nyelvemen parázs. Tagjaimban iszalag, szederinda nő s tekereg, zöld hullámzik, fenyő remeg, horzsolja a hold közepét. Nagy zöld bokrok kárálnak, s kavicshalmokon megülnek csendesen. Madámép csap föl az égbe; s pilinkézik alá a csillagok fényes pora. Piros és narancssárga pókok a zöld fűszálak között. Szertemásznak. A vár színarany falában lüktetnek, rángnak a tűz-erek. Üstökösön lovagolva ki száll erre? Emberforma — arca ragyog. Lakkcipőjén fényes a máz. Az üstökösön lovagló Mester leszáll. S ahogy erősödik vagy gyengül az Aranyvár fénye, az idegen alakija úgy változik. Most épp magasra szökik, alig érem föl derekát. De mihelyt a fény ereje apad, összébb zsugorodik a Mester. Hasamig ér föl csupán. Villog a fény: az üstökös-lovas alakja megnyúlik; majd felsőteste csípőjébe hamvad. Elbocsátja az üstököst, s ez mint fényes fácán fölburrog a fűből. ARíAiNYVÁR A Mester bemutatja a várat, közben megkezdődik a boszorkány szombati muri. Ez itt a Vár. Kívülről tagolatlan, sárga sziklák; a benn levőknek nagy-nagy kristály- doboz. Mennyezetlámpái — név szerint, sorolom, figyelmezz! Sarkcsillag, Orion, Kehely és Holló. Áttetsző, azúros kristálylépcsein pávák tipegnek-, ki-kitárják színes farktollukat, a hegyek mögül ideesapó dörgésre megrebbennek, zavarodottan forognak, aztán újra látni édes, könnyű táncuk, tipegésük. A Várból mozdulat ki nem villan egy se, zene ki nem csap, ki nem szivárog. Egy-egy foszlány ajtónyíláskor, de az fehér, néma; pára csupán. A boszorkák szépek, fiatalok; no meg ijesztő, csúf cso*J. W. Goethe: Faust (Sárközy György fordítása) 996
