Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - TANULMÁNY - Sándor Iván: Az üdvtan és a pályakezdő drámák, Németh László első drámái

vészként a festészeti kontinuitás képvselője. Hagyományőrzés és újra törekvés, klasz- szikus eljárások és technikai kísérletek, romantikus hit a művészet folytathatóságában és a látószögek kozmikussá tágítása egyaránt és egyidejűleg megférnek ebben az oeuvre-ben.

Gyarmafhy helyének tisztázásakor nem hagyhatók figyelmen kívül azok a tények, amelyek ismeretében egyre kevésbé érthető az a ki már nem mondott, de mindeddig jól érzékelhető fenntartás, mellyel a hivatalos kultúrpolitika viszonyult Gyarmafhy „ellenzéki” művészetéhez. Mert ez a művészet — éppen nonkonfonmizmuséból eredően — kultúrpolitikánk 1.949-től 1956-ig tartó bénítóan merev időszakában valóban ellenzékinek számíthatott, de csak a kultúrpolitikával szemben. Gyarmathyt világnézete, meggyőződése, hitvallása letagadhatatlanul baloldali emberré teszi. S a paradoxon kedvéért ne hallgassuk el, volt időszak, — az 1945 előtti évek — amikor a kurzus kultúrpolitikája nem késlekedett baloldalinak, tehát nemkívánatosnak, ellenzékinek minősíteni éppen nonfiguratívitására tekintettel azt a művészetet, melyet Gyarmathy művelt. Ezek voltak azok az évek, amelyeket Aszalós Endre Gyairmathy-kismonog- ráfiájában úgy jellemez, hogy ekkor hazánkban „... a formai újszerűség keresése a politikai baloldalisággail fonódott össze.” S e képet egészítsük ki még egy adalékkal, melyet a Derkoviits műveit állandóan bemutató szombathelyi képtár építésének kezdetekor nem árt hangsúlyoznunk. Gyarmatlhynatk máig tisztelt példaképe Derkovits Gyula, akivel fiatal művészként kapcsolatba került, s akinek hatása a harmincas években készült egy« képein témaválasztásban, kompozicionális megoldásokban és bizonyos mértékig a tónusok kezelésében is kimutatható. Ezek a korai képek a Csodaváró (1934), a Bányász anya (1935) — melyek a kezdő festőt ekkor ha szervezetileg nem is, de esztmeileg kétségkívül a szocialista képzőművészeti mozgalmakhoz kötik — a műcsarnoki gyűjteményes kiállításon már láthatók. E figunatív, tematikus képek is jelzik azonban — sejtelmes, szürreális felhangjaikkal — annak az útnak a lehetőségét, melyet Gyarmafhy felfedezett a maga számára, melyen hamarosan elrugaszkodott, s amelyről sem egzisztenciális, sem egyéb megfontolásokból letérni többé nem volt hajlandó.

A negyvenes évekből származó képek markánsan jelzik a fordulatot, ahogy Gyarmathy figuratív festőből absztrakttá lesz, megőrizvén eleinte a látható, tárgyias világ bizonyos formáit, melyek szükségesek mondanivalójának asszociatív érzékeltetéséhez (Gyász 1945). Megfigyelhető azonban egy folyamat, amint a képalkotó motívumokban eluralkodnak azok az íves, parabolikus, körkörös vonalak, formák, melyekkel Gyarmathy már ekkor a természettudományos világkép filozófiailag megalapozott festői kifejezésének formakincsét építi. Hol lebegő, száguldó égitestek, hol geológiai ré- teg-strukturák, hol az anyag belső felépítését idéző kristályszerkezetek, — szóval különböző kozmogóniai fokozatokban és léptékekben egyaránt kimutatható szférák ismerhetők fel — az absztrakt képépítós megengedte keretek között — látványszerűen. (Kompozíció 1940, Gea 1947, Dombvidék 1948). E képeken is hangsúlyos szerephez jut a tér, de még a későbbi művekhez viszonyítva illusztratívabb fokon (mindenesetre nem perspektivikus-illuzionisztikus eszközökkel), még nem oly immanensen, teremtetten, belülről építetten, mint stílusa beérésének idején. A negyvenes évek művei hordanak még valamit a korszak nonfiguratív művészetét általában olyannyira jellemző nyersességből a, kezdet izgalmát őrző borzasságból, érdességből, melyet később a rutin, a járt út biztonsága elsimít. (Gyamaitby esetében is). Nem lehet minden meginduitság nélkül nézni e képek hol botladozó, hol szárnyaló igyekezetét egy új szemléletmód, új festői világkép kiművelése felé. A magyar képzőművészettöriténet egyik sorsfordulójának dokumentumai ezek, s tanulságosan illeszkednek abba az összképbe, melyet az Európai Iskolában és a 4 Világtáj Galériában is társ Lossonczy Tamás és a már akkor érett mester Martyn Ferenc korabeli anyagából jól ismerhetünk. Gyarmathy művei közt ekkor a végletekig kifinomult, harmonikus komipozíciók éppúgy megtalálhatók (Kompozíció I. 1945, Dombvidék 1948, Növények és épületek 1950), mint a koloxitjuk és tónus-megoldásaik révén drámai atmoszférát teremtő, de kevésbé autentikus — ezért utóbb a közhasználatban közhellyé is silányított — forma- nyelvet használó elvont festmények. (Sors 1950, Anyaság 1950)

980