Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - TANULMÁNY - Sándor Iván: Az üdvtan és a pályakezdő drámák, Németh László első drámái

mint az efféle félreértések általában — felszínességnek, a lényeget gyakran elhomályosító külsőségekkel szembeni ellenállás hiányának tudható be. S az utóbbi nézet ezen kívül egy — meggyőződésünk szerint téves, de a jelenkori művészettörténet-írásban és kritikában igen elterjedt — szemléletnek és értékmérő gyakorlatnak tükröződése, melynek lényege, hogy a mindenkori legfrissebb művészeti produktumoktól, mint magasugró mércétől való elmaradást a centiméterek helyett években méri, s az 'gy nyert eredményt — minden egyéb vizsgálódást mellőzihetőnek vélvén — csalhatatlan értékítéletként kezeli. Az időszinkron ilyetén abszolutizálása azonban — márcsak a korszerűség fogalmának egzakt meghatározhatatlansága miatt is — hamis eredményekhez vezethet.

(El kell ismernünk viszont, hogy az efféle összevetések szükségesek és tanulságosak, bár nem helyettesíthetik sommás ítéletként a mű minőségének, idő-relációtól töb- bé-kevésbé független kvalitásainak felismerését, elemzését.) Gyarmathy művészete korszerűségének megítélése a hivatalos kultúrpolitika és a művészetelmélet szempontjaiból — jóllehet — különböző, de valószínű, hogy tulaj doniképpen nem is itt kell igazságot tenni. Hiszünk Gyarmathy művészetének, törekvéseinek progresszív jellegében, (melyet néha bombasztikus frazeológiájú nyilatkozataival, kissé fellengzős képcímeivel, underground vállalkozásaival ő maga is hangsúlyozni igyekszik), de nem ezt tartjuk egyedüli és legnagyobb érdemének, nem az apostolt vagy vagabundot keressük benne, hanem a mestert, s felfedezni véljük az elvitathatatlan kvalitatív értékeket is. (Természetesen nem csupán holmi „akadémikus” kritériumok alapján.)

Vizsgálódásaink nemcsak szimpatikus törekvéseket, hanem eredményt mutatnak ki, eredményt, amely a majdani — a néhány évtizedes idő-eltéréseket is bizonyára őssziemosó — művészettörténeti távlatokból (ha nem gyermeteg optimizmus egyáltalán ilyesmiben hinnünk) is felismerhető, mert nem csupán az idővel való versenyfutásra épit, hanem tradicionális módon is megragadható minőségi kritériumai vannak.

De lássuk most a tényeket! Gyarmathy a főiskolán a joggal rebellis szemléletűnek tartott Vaszary osztályán kezdett, kinek műhelyéből a magyar és nemzetközi művészet olyan reprezentánsai kerültek ki, mint Komiss, Vajda, Trauner Sándor, Kepes György. 1937—39 közötti külföldi tartózkodása alat Mondriannal, André Bretonnal, Max Biliéi és Jean Arppal is kapcsolatba került. Itthon Kállai Ernővel és Kassákkal kötött szoros barátságot. Talán nemcsak sznobizmusunknak imponáló névsor ez, ha egy fiatal festő szellemi orientációit jelzi. S a folytatás 1945 után: Gyarmathy az Európai Iskola tagja, majd az abból kivált „Galéria a 4 világtájhoz” egyik alapítója. 1947-ben a párizsi Realitás Nouvelles első nemzetközi kiállításán szerepelnek művei az európai művészet olyan — ma már legendás — nagyságaival, kiknek nevét valóban hiú kérkedés lehetne itt e keretek közt felsorolni, hiszen a velük való kiállítás ténye — bár önmagában is rangot ad — nem teszi kötelezővé az összemérést, viszont művészeti világképet, elkötelezettséget nyilvánvalóan kifejez, s feltehetően nem múlik el hatás nélkül. Íme vázlatosan azok az előzmények, kapcsolatok és vonzódások, melyeiknek alapján lehet Gyarmathyt — apologetika nélkül — a magyar képzőművészeti avantgarde egyik következetes megtestesítőjének, ma is töretlenül alkotó kulcsemberének éppúgy tartani, mint (erre is akad példa) az igazi avangarde oldalvizein evező — bár kétségkívül elvhű — kisvállalkozónak. Ezt az elméletileg lehetséges ambivalenciát legbiz- tosaibiban a művek tanulmányozása oldhatja fel, s ugyanez teszi megválaszolhatóvá a kérdést: avantgarde-e hát Gyarmathy Tihamér?

Kötődéseiben, hitében, szellemiében, elveiben, meg nem alkuvó magatartásában annak kell tartanunk. Festői módszerében azonban nem. Gyarmathy éppolyan általános képi törvények szerint fest, mint a klasszikusok, minden művén befejezettségre (nem lezártságra) törekszik, s szinte ortodox módon ragaszkodik bizonyos szakmai, mesterségbeli tradíciókhoz, azok közül az egyik lelgfőbbhöz és legvitatottafobhoz is: — horribile ditítu — táblaképet fest. Egyenletesen és következetesen alakuló pályá- lyén — csakúgy, mint minden érett képén — világot épít. Nyoma sincs itt destrukciónak, partikularitásnak, avantgarde csapongásnak. Ez a rakoncátlan szellemű művész a vászon előtt ráncba szedi magát, s vállalja par excellence festő mivoltát. Gondolkodóként, menedzserként, aktivistaként az avantgarde feltétlen és odaadó híve, mű979