Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - TANULMÁNY - Sándor Iván: Az üdvtan és a pályakezdő drámák, Németh László első drámái

csiili meg a homályból vezetett jó igyekezetük. Megátalkodottságot lát, ahol nincs csak tökéletlen igyekezet.

Gergely: Te azt gondolod hát, hogy Henrik, Wibert, s Tebald ...

Desiderius: Bűnösök. S ma már azt a jót sem akarják látni, amely az ő homályukon átszűrődik. De kérdés, hogy nem te hajtottad-e bele őket? Nem te bokrosítottad-e meg gyarló igyekezetüket a jó túl vad követelésével... Bocsáss meg, te kérted, hogy segítsek a lelkedet megvizsgálni.

Gergely: (elzáródóban) Sőt könyörgök tovább is... Sajnos, amit mondasz, nem tud bűntudattal eltölteni. Vagy talán a pápa is vonta volna be homállyal az 5 igazságát, hogy a szentségárulóktól s vérfertőzőktől túlságosan elütő ne legyen? Te nem tudod, milyen határtalan türelmes volt az én türelmetlenségem.

Desiderius: Az embereket mégis megbotránkoztatta... Parancsod gyorsabb volt, mint belátásuk.”

Németh mindeddig vissza-visszarántotta Gergelyét, hogy valamilyen személyes arckép öntőformájába tartsa. Az életre kelt drámai ember itt túllép az egyéni alternatívákon. Németh ezt mondja: voltaképpen ezért az ötödik felvonásért írtam az egész darabot, mikor a „pápa maga követeli a Cassinói apáttól, hogy segítse a lel- kiismeretvizsgálatban. Azt hozza föl, amit én is annyiszor hallottam, túl mohón követelte a jót, nem volt belátó az emberek gyöngesége iránt. A pápa próbál gyónó maradni, de a vád, amelyet nem ért, fölháborítja, rideg lesz, megköszöni a szárazságot, s bezárkózik. Ha ő lehetetlent követelt, akkor közte és az emberiség közt természetbeni különbség van. Isten átengedte a világot az Antikrisztusnak, mondja VII. Gergely. Az emberi természet fonákjára fordult; az igaz lesz benne a korcs és a különc — mondanám én.” A dráfna több ennél! A Gergeiy-sors az idea önvizsgálatára tett tragikus kísérlettel eltépi azokat a kötéseket, amelyek még személyes szférában tartanák, és öntörvényű létezésszintet teremt magának.

Miután Desideriustól sértetten visszafordul az ostiai püspökkel Ottóval így tud már beszélni féktelen igényeiről: „Isten nevetségessé tett engem, s nevetségessé váltok ti is mind... Amikor legmagasabban voltam, valóban királyok királya, akkor is csak a rossz nagy áradását láttam, s egy megrabolt apátság kétségbeejtett a kereszt- ség sorsa fölött...” Az ideára még meg nem érettek, és az idea hirdetőjének együttes önvizsgálatáig jutott el a drámai alak. Emberidegenségé ebben a katarzisban váltódik meg. A fölismerés: a személyes élettel megítélt történelemlátás helyére, a személyes és történelmi objektív kapcsolatát kell állítani. A fölismerésben nyerik el igazi tartalmukat és drámai értékeiket a pápa híres darabzáró mondatai: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.” önvizsgálat, s némi önirónia fénylik a szavak mögött. A fedezet a személyes sors szorítóin túlemelkedő egyéniség önmagát is megítélő rádöbbenése. Így, bár Gergely mindenkit kitaszít szellemének egyházából, magára maradása mégsem nélkülözi a tragikumot. Vitája környezetével, rögeszméi mégsem háborodottan személyesek, összecsapásaiban lét és történelem, önmaga köré zárt gyűrű és szabadító felismerés feszül szembe.

Mindezt pontos drámai erőrendszer fejezi ki. A szikár dramaturgia minőségében kiforr a lélek igazi szembenézése önmagával, ami minden dráma végső nagy teljesítménye. A Gergely-iDesiderius jelenetben, és a csatlakozó kifejezésben új tartalmat kap Németh László „homály’’-nosztalgiája is. A becsvágy, a nem titkolt küldetéstudat készenléti sáncából, a tökélyhez fel nem érő, de éppen ettől emberi, vállalandó mindennapi tulajdonsága. Hogy ez a dráma értékrendszerében emberibb Gergely ideavilágánál, az a nagyszerű Desiderius-portréból világlik ki. összecsapásuk az a kristályelem, ahol Németh, bár mindeddig szerelmes odaadással követte Gergelyét, távolodni kezd tőle és Desiderius szemével, emberségével, ítéletével láttatja. A dráma befejező mondatai előtt Gergely, miután elfordul Desideriustól az ostiai püspökhöz lép: „Irigylem tőled, Ottó, ezt a könnyű, szilaj hitet. Olyan vagy, mint zsonglőrjeitek énekében Nagy Károly lovagja. Hogy is hívták?” „Roland” feleli a püspök. A lovag, aki kiverekszi, amire a vezérnek szüksége van, hogy „mellette agárként, sólyomként támadhasson.” Gergely, mielőtt kimondja végső ítéletét-önítéletét, az ostiai püspök arcába pillantva már tudja: ő sosem lehetett Desiderius, és nem lehet már Ottó sem.

977