Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - TANULMÁNY - Sándor Iván: Az üdvtan és a pályakezdő drámák, Németh László első drámái
gal párosulnak. A dráma kezdetén még minden összecsapás a „belső helyszínen” megy végbe. Gergely kérdései nem a drámai ember, inkább egy küszködő lélek kérdései: megtestesül-e benne az isten, vagyis alkalmas-e arra, hogy ő terjessze ki Európára a szellem egyházának jótékony uralmát, fel van-e vértezve olyan tulajdonságokkal, amelyek alkalmassá teszik a döntésre? Ebből a zárt ideavilágból nem robbanhat ki dráma. Németh maga is érzi ezt. Félretolj'a az első felvonást, úgy látja, túlságosan akadozik, terhelik a személyes, még át nem lényegített elemek. A munkát a második felvonással kezdi el újra. A pápa a canossai várban, kint a fagyban térdeplő Henrik, a pápa körül feloldásért rimánkodók, a jelenet mögött a felszabdalt Európa, egy szükséges, mégis megoldhatatlan egyezkedés esélyei, a jeges Pó felől érkező viharban a lélek és a világ valódi áramlásai. Két nap alatt írja meg a második felvonást, rögtön az ötödikre ugrik, az üdvözülés lehetőségeivel elfoglalt pápa sorsa fölé húz kupolát, alatta már elfér a valóságos történelem. Az önmagával küszködő Gergely sorspatakocskája, a lét nagy kérdéseivel szembenéző ember életfolyamává duzzad. A drámaíró kiemelkedik a nyüzsgésből, rálát a tragikus szituációra. Gergely bukásának drámai erejét az elbukás történelmi és lélektani hitelességén túl az adja, hogy a pápa szembenéz mindazzal, amit vállalt-létrehozott, és fel tudja tenni a végső kérdést: „Ki csalt itt? A hivatásérzet volt hamis, vagy én hibáztam?” Ez már az ideát be nem fogadó közeg, és az idea közös vizsgálata. Az első kettős elemzés drámaírói pályáján. Gergely sorsát öntörvényű drámai mozgatóerő viszi el eddig a szembenézésig. Azzal néz szembe hogy az eszmeember miért lesz olyan idegen azok számára, akiket eszméivel próbál megváltani, és hogy milyen konfliktus az oka az emberidegenségnek. Kinek kell változnia ahhoz, hogy összetalálkozhassanak, neki, vagy a gyülekezetnek?; melyiknek miben? Gergely az egyház erejében — misz- sziójában — megtestesülő üdv megszállottja. Missziója: a példaélet. Kéténje: az üdvöt szolgáló alázat, és az üdvöt győzelemre hajszoló kérlelhetetlen makacsság. Ami az emberek fölé emeli, — válaszfal is. Lerombolhátó-e az eszme veszélyeztetése nélkül? Egyáltalán: létezik-e az „Eszme” a másokat korlátozó erő nélkül? Ezek a kérdések készítik elő a dráma csúcsjelenetét. A legyőzött, elbukott, a Henrik seregétől fenyegetett pápa Salernoba menekül. Tanítványához, Desiderius apáthoz fordul: „...ülj mellém és segíts. Miért hagyhatott el engem? Tudsz róla, hogy volt lelkemben erő, s életemben óra, a test fenntartására legszükségesebbet kivéve, melyet közanyánk, az Egyház szolgálatából bűnösen elvontam? Desiderius: Mindenki tudja, hogy neked voltak Rómában a leghosszabb nappalaid s legrövidebb éjszakáid. Gergely: Vagy talán a hitem volt rest? Vesztettem, mert kételkedtem... Mi lehetett hát? Ha van agyadban valami gondolat, kényszerítelek, mondd ki. Desiderius: (habozva) Talán a türelem... Túl mohó voltál a jóban ... Gergely: Lehet ember elég mohó a jóban? Desiderius: A jó cselekvésében nem... de a követeléseiben. Gergely: S nem azzal cselekszik a pápa jót, hogy követeli?... Vagy azt gondolod, hogy én csak követeltem? Desederius: Nem, dehogy ... Hisz nem is maradt életed, amelyben, mint más a maga életében, vétkezhettél volna. Az egész életed a jó követelése volt, s ha hibáztál, csak ebben hibázhattál. Gergely: Lehet a jó követelésében is hibázni.. . Markold meg értelmeddel is, amit ösztönöd tapogat — üdvösségről van szó. Desiderius: Hogy értessem meg... Az emberekben nemcsak a világosságot keli tisztelni, hanem a homályt is. Gergely: A homályt? Ezt még kevésbé értem. Desiderius: A gonosz is ritkán mondja az ő szívében: gonosz vagyok, s csak azért nem akarom a jót, mert a jó jó, én meg rossz vagyok, s mi nem akarhatjuk egymást. A kereszténységben az ilyen megátalkodott ember ritkább, mint a hatujjú, vagy a fogásán születő. Az ember törekedik a jó felé. Csak a maga homályában megváltozik, átalakul a jó; indulat, tudatlanság hozzáadja magát, s az ember a félvilágosságban botorkál. Aki nem vet számot az emberekben lakó homállyal, az nem be976
