Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - TANULMÁNY - Sándor Iván: Az üdvtan és a pályakezdő drámák, Németh László első drámái
A Villámfénynél mégis a pálya egyik legerőteljesebb drámai műve. Alakjai hitelesek, állapotrajza mély, tömör nyelve, feszült cselefcményvezetése határozza meg minőségtartalmát. Mire utal a befejező oldalak váltása? Nem önrombolás is ez az exodus? Az eszmeember kivonul a méltatlan világ szorításából, hogy méltóságát megőrizze. De közben a kivonulás aktusában az eszme önlefokozása is végbemegy, mert nem igazolt, hanem utópisztikus helyszínre helyezi át a konfliktust. Ez a dilemma tovább kíséri pályáját mindaddig, amíg fel nem ismeri, és szembe nem néz vele. AZ EMBERIDEGENSÉG HISTORIZMUSA „Ella az én kivonulásaim óta haragudott Gödre. A kis ház kedves bridzs-estés Gödje lázadásom sánca lett... Én üljek csak Gödön, ő lemegy a három lányával Kenősére... A dráma vázlata még 1936 tavaszán került füzeteimbe. Az Európai-történet magzata volt ez is; sosem írom meg, ha a középkori fejezetihez kútfőül a VII. Gergely leveleit ki nem veszem... Egy-egy felvonáson úgy emlékszem, két napot dolgoztam, de az egész megírása két hétnél semmi esetre sem került többe.” A Gergelyről szóló esszéfejezetbe is átvitte a pápai levelezés eredeti sorait, a dráma nyelvét ebből a szövegből keveri ki. Hevesen dolgozik, az öt felvonást alig több mint két hét alatt írja. Már beteg, hattyúdalnak szánja. A dráma haldoklónak való műfaj, mondja „ ... egy-egy szép ikrát semmiféle más műfajban nem lehet ilyen gyorsan kikelteni.” Ideáinak sorsát, eszméinek ütközését vetíti ki, mint a Villámfényben. De az önmagába való alámerülés társmozdulata itt a történelmi háttér kifeszítése. Láttuk már, hogy a történelembe visszonyúlva tükröt keres önmagának, eszmevilágának. A történelmi drámahősben, az átvett szituációban, mindig ott van saját helyzetének és a társadalmi háttérnek a szimbolisztikája. Művek és koráramlatok, a történelem és a színdarabok ilyen kapcsolata nélkül ezért nem juthatunk közel a drámák jelentésrendszeréhez. Nosztalgiáiban most éppen úgy érzi, hogyha történész lenne, a XI. századot választaná. Ezt a kort az európai nemzetállamok reggelének tartja. De van nagyobb vonzás is, ami Gergely pápához fűzi. Némethhez mindig közel álltak azok az egyéniségek, akikben „valami ál-gyakorlatiasság fedi el az irrealitások közt kifeszített életet”. Gergelyt ilyennek látja: fékezhetetlen gyakorlatiatlan- sága sodorja politikai művében az egyházat bukás, vagy győzelem kríziséig, a megalkuvásra hajló élttől, a kérlelhetetlen eszme csikarja ki az „igent”, vagy a „nemet”. A rokonság: az alázatos lélek egyfelől, a szerepe vállalásában az összeférhetetlenségig szívós makacsság a másik póluson. Lehet-e, érdemes-e, egy, az önportrét, ha stilizál- tan is, de visszavetítő hősre építkezni egy olyan műfajban, amelynek lényege a lélek és kor, történelem és ember összeütközéseinek objektivizáló ábrázolása? Fontosabb az, hogy hol emeli a személyest közösségivé, a magánkonfliktus mintáját közüggyé. A VII. Gergelyt ennek az ellentmondásnak a drámai feloldása emeli magasra. Németh itt attól az együttérzéstől- együttéléstől, amellyel drámája főalakját kíséri, eljut a Gergely-sors drámái szemléletéig. Átlépi a határvonalat, ami a vallomást az ábrázolástól, a belső-én dialógusokba öntött kivetítését, a szuverén színpadi kompozíciótól elválasztja. Ettől olyan erős a VII. Gergely feszültsége. Az üdv-modell a történelmi anyag eltávolító objektivitásának segítségével életté vérzik; a pápa, a rögeszmék embere, drámája magassági pontján rálát arra, hogy élete irrealitások között feszült, a lángész és a korlátoltság küzdelme döntetlenre áll benne, így megoldhatatlan: tragikummá emelhető. önarckép-módszeréből indítja a történetet. A Gergely-képhez fűződő valódi és vélt személyes kötődésekből: „Mindig vonzódtam a korlátoltsághoz, ha az nagy, nemes szenvedélyt zárt körül. Ez a pápa pedig maga volt a lángeszű korlátoltság ... Egy eszme megszállottjára mindig rettenetes szenvedés az agyvelők másfélesége, lomhasága. VII. Gergelyben már-már megrendítő fokot ért el az eszme emberének kétség- beesése azon, hogy az emberek nem akarnak üdvözülni.” A drámaírói felfedezés az, hogy Németh megérzi a pápa drámai karakterének sajátos színét: különösségét. Délekben, esztétikai értékrendben egyaránt érvényes ez a különösség. Abból áll, hogy nagyszerű képességei fékezhetetlen gyakorlatiatlanság975
