Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - TANULMÁNY - Sándor Iván: Az üdvtan és a pályakezdő drámák, Németh László első drámái
amíg le nem ragad? Az isten ondósejtje. Ha harmincéves koráig mást sem tesz, csak őrzi magát az a legnagyobb szociális munka... Árpád: .... ha egy férfi az igényeivel minden nőt elver maga mellől... Olvastam, hogy a nők: egyetlen szab ad kőmívesség. Hátha mint nemük ellenségét, kiközösítik a követelőzőt. Neki kényelmesebb így, s igazuk van, ha letörnek minden meg- moccanást... Nő nélkül végre is nem megy, ugyebár? Imre: Miért nem megy? Persze, ha a férfi kuckóra húzódik... De ha dühösen, kétségbeesve, mint csődületben elveszett ember, ide-oda futva kiá 1 tozza-könyörgi végig a nővilágot? Akkor nem baj, ha a végén maga marad. S talán nem is marad maga. A nők szeretik, ha igényesek velük szemben. Tízezer dühödt társat kereső férfi megismételheti a szabin nők elrablását. Megfordíthatná az egész rohadt szerelmi divatot. De ha nem, akkor is tökéletesebb, még férfinak is egy ilyen: ha anélkül ráncosodik is meg a bőre, hogy nőbőr horzsolná. A világnak sem ártana, ha megtelne elkeseredett, tiszta férfiakkal, akik egész életükkel kiáltják: a legnagyobbra kerestem asszonyt, s nem találtam. Árpád: De ez nehéz, nagyon nehéz. Az ember nem élhet elvadult farkasként. Imre: Miért ne élhetne? Jobb elvadulni, mint hazudni... Itt hagyom a családom, vagyonom. Eltiltom magam attól, akit szerethetnék. A szegényék doktora leszek; a kétségbeesés farkasa.. Ezzel a vallomással ér véget a dráma. De a befejezés és a befejezésig fejlesztett összecsapás különböző anyag, különböző minőség. Nem erősítik, nem semlegesítik a másikat. Elhaladnak egymás mellett. Mindaz, ami a végkifejletig történik, a színmű tartalmi magja körül szerveződik: a dráma. A búcsú az áttételek nélküli, a személyes idea szférájába emeli át a folytatást, a befejezést, tehát vallomás. A dráma szerves rendszerétől elkülönülő, magában álló eszme. Németh számára a legfontosabb az üdvösség kivallása, mint nem egy helyen ki is fejti: az önmaga katarzisa, és ha a drámai konstrukció nem vezeti el idáig, akkor „különutat”, vallomásmonológot választ. A dráma esztétikai-dramaturgiai-lélektani építményétől függetlenül próbál szabadulni saját „bűntudatától.” Ilyen a Villámfénynél én-dramaturgiája. Nem a személyes élet és a darabcselekmény néhány analógiájának, hanem ennek a különútnak okán. A játék csúcspontján megtörténik a váltóátállítás, minden, ami a drámai végkifejlet felé rohant, innen ideapályán halad. Az elfojtott vágyak, az életben meg nem valósított leszámolás, egy, a dráma cselekvéslogikájával már nem követhető dialógusba megy át. Nagy Imre érvrendszerében, magatartásában, szakításában, búcsújában aprólékos részletezéssel összesűríti életének ellenpéldáját. A körorvos itt már nem drámai ellenfelekkel, hanem öneszméivel áll harcban. Németh a dráma világából egy drámán kívüli szférába menekíti, ahol a játék addigi menetével ellentétes törvények uralkodnak. Egy válságaiban önmentő ideához tér itt vissza a „tízezer dühödt társat kereső férfi” vállalkozására hívó felszólítás. Már két évvel a Villanyfénynél előtt így írt: „Állítom, hogy a példa hiányzik ebből az országból, és húsz igazi férfi ma is megmentheti a magyarságot.” Ezen az ideaszinten a drámai ember személyes, szociális küzdelme már nem őrzi hitelességét. A magánvallomás a drámai anyag fölé kerekedik, önmaga katarzisának vágya túlhabzik, letromfolja magában a drámaírót. A kétségbeesés világából kivonuló „farkasa” még érzékeli mitől kell elszakadnia, de a cél, ami felé igyekszik, ködös. Az érzelmi és szexuális tisztítótűz, mint a valóságos cselekvés alapfeltétele, a. századforduló újraéledő önfelszabadítási eszméje. Két évtizeddel később Németh így néz vissza: „Amikor 42-ben a Kolozsvári Nemzeti Színház is bemutatta a Villámfény- nél-1, megnézte azt két íróbarátom... Mint kollégához illik, nem fékezték egymást rossz véleményük kialakulásában, s ezt az első adandó alkalommal velem is közölték. Szerintük a nagy országos gondok, s a házasság kicsinyességei a darabban hitelrontó keveréket adnak; az Annája és Satája közé szorult körorvos nem méltó rá, hogy a jó lelkiismeret lázadását képviselhesse. Ennek az érvnek, minthogy a darab valóban két élményből támadt, egy évekre elhúzódóból és egy villámcsapás-szerűből hatnia kellet rám: hisz arra vallott, hogy a mű nem forrasztotta őket igazán egybe, a műértőben össze nem illő, sőt, egymást kompromittáló elemeire esnek.” 974
