Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Benjámin László: Vallomások, viták

műit néhány aspektusával foglalkozik. A Pótvizsga Petőfiből tágas problematikával nyitja meg a kötetnyi vitát. Mi lehet az oka, hogy az ifjúság jelentős része oly közömbös Petőfi (és Ady) iránt? Benjámin nem áthárító, hanem szembenéző típus. A saját felelősséget nem utolsósorban a műeiemző iskolai gyakorlat torzításaiból vezeti le: az eszmei tartalom közhellyé nyomorod-va került ki az elemzés műhelyéből. Bár a műelemzés eszköztára bővült, s ha nem is forradalmasodott, legalábbis forrong az eljárás, Benjámin írása óta Petőfi- és Ady-kérdésben a helyzet változatlan. A József Attila emléke az élő, forradalmi hagyományból a harc másik „arcát” világítja meg: a szocialista költőóriás „mindig az egymásért élés, a küzdő szeretet törvényét hirdette”. Ez a „kiemelés Benjámintól” nem fogalmazza át a szocialista humánum belső arányait, hanem a harc és az emberszeretet dialektikus értékrendjét hangsúlyozza: „Minden nemzedéknek, amely az erőszakosság, a részvétlenség, az önzés, a cinizmus leküzdésével a társadalom és önmaga tökéletesítésén fáradozik, törvényhozói, tanácsadói, jó barátai, kortársai között lesz József Attila.”

Az élő hagyomány értelmezését több előszó együttes közlésével folytatja Benjámin. A Bevezetés az Amíg a szívük dobog... c. antológiához — természetesen az antológia anyagával együtt — a felszabadulás utáni első évtized irodalompolitikai torzításait korrigálja. Fehér foltot szüntet meg a baloldali, proletár, népi, antifasiszta költők 1932 és 1944 között publikált verseinek reprezentatív bemutatásával. Ezzel még olyan kutatásmódszertani célt is szolgál, hogy e vegyességében is jelentős, plebejus indulatú poézis együttes erejére hívja föl a figyelmet. Űj -nevek, új versréteg, egészében rehabilitáló szándék. Lesz-e az antológiás seregszemlén túl önálló posztumuszkötetes költő ebben a népes mezőnyben? Benjámin e versvilágnak nem csupán kutatója, hanem egykorú ismerője, a költőgárda többnyire személyes ismerőse, harcostársa. Nem József Attila vagy Illyés „ellen irányul” a kevésbé ismertek felvonultatása, hanem annak demonstrálására szolgál, hogy a reprezentatív 'költők mellett „a kisebbek is egyéniségek, saját arculatú alkotóművészek voltak, nem pedig statiszták a nagyok árnyékában”. Bizonyít az antológia: nem lehet sem jelentéktelennek minősíteni, sem a szocializmuson kívül helyezni ezt a költőtábort. A folytonosság ebből az előzményből teljesebben igazolható, mint nélküle. A hiteles újraközlés megint a kutatási alapot erősíti, és a nagyközönséget is orientálja. A könyv „segít rést ütni a feledésen” — reméli Benjámin.

A Munkásírók, antológiák című írás eligazító értékű. Bevilágít a háború előtti és alatti, urbánus-népi vdtájú irodalmi életbe. Kiváltképp a munkásírók csoportjának szerepét tisztázza. Négy antológiájukat népfrontos alapon szerkesztették (1941—44), ez önmagában is jelentős tény és modell. Az antifasiszta és szocialista meggyőződésben egyek voltak. Egyszerre urbánusoknak és népieknek tartották magúkat. A munkásságot belülről ábrázolták. Benjámin kendőzetlenül szól a csoport tisztázatlanságairól („a kombattáns elméleti ember” hiánya, műveltség-problémák, túlzó nézetek).

A Jóvátétel Vaád Ferenc elkésett első kötetének előszava. Vaád a munkás-írók említett csoportjának szervező embere, poétája volt, a felszabadulás után azonban elhallgatott, s csak nemrég jelent meg az idős költő első kötete. Benjámin rámutat, hogy mások nem szükségképpen elnémulással válaszoltak a mellőzésre, egyiket edzi, másikat bénítja ugyanaz. Az esztétikai formátumtól függetlenül igaz: „Ne feledjük: volt már egy nagy költőnk, akit egyetlen méltatlannak ítélt bírálat hallgattatott el egész életére.”

A proletárköltő világa alkalmasint a leghitelesebb portré Kis Ferencről (Juhász Ferenc előszava például prózavers, versesszé). „Nem tudok hát kritikusa lenni Kis Ferencnek” — szól Benjámin. A barát, költő- és harcostárs ismerete azonban mit sem változtat az elemző objektivitáson. „Ügy vagyok szinte ezekkel a versekkel, mint a magaméival” — ez az azonosuló belüliről szemlélés láttatja leginkább a munkásköltő buktatóit, visszás módon még a mozgalom közegellenállását is (aztán a „beérkezés illúzióját”, a meghasonlást, a jelszószerűséget stb.). Kis Ferenc kiküzdötte „az általános mellé a maga egyembernyi igazságát”, az egyéni hangot.

A Korszerű-e a harmónia? vitatétele a harmóniához való jog, Simon István költé89