Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Benjámin László: Vallomások, viták
szetéről szólva. Rámutat a beskatulyázó esztétikai és kritikai divat vaskos tévedésére ebben a kérdésben is, Simon megítélésében is. Sematizmus, türelmetlenség könnyen dönthet Simon ellen, ő azonban maradandóan dalolt arról, „hogy a világ nem csupán véres viadalok porondja, nemcsak jajok és veszedelmek sivataga, nem csupán volt és leendő tengerfenék, hanem műhelyünk is, kertünk is, otthonunk is”. Csanádi Imréről egy tanulmánya és egy alkalmi köszöntője szól. Ugyanazzal a baráti, politikai és költői indítékú meggyőződéssel száll perbe Csanádiért, mint a mun- kásköltők elismertetéséért, csak itt a mai magyar költészet egyik kiváló képviselőjéről van szó. A tanulmány 1964-ből való, amikor Csanádi elől „a siker mindig átment az utca másik oldalára” (1975-ben azonban már a Kossuth-díjat is megkapta). Benjámin írása a Csanádi-pályát, Csanádi-lírát úttörőén, mélyen, irodalomtörténeti érvénnyel elemző dokumentum. Az Illyés Gyula koronái a 75 éves költő köszöntése: „Műve nem csupán nemzeti vagyonunk része..., világszerte nem sokan írnak ma, akik egy sorba állíthatók vele.” A köszöntő alkalmi írás kulcsmondatának azt tartom, amelyben a „nem menekülhetsz” erkölcsi parancsát hangsúlyozza. A Benjámin-kötet Vallomások, viták fejezete saját költészetének lényegét érintő interjúkból és a mai magyar líráról vélekedő-vitázó írásokból áll. Tisztázza a korai pályaszakasz életrajzi hátterét, az indító hatásokat (Kassák), a közlési lehetőségeket (Népszava, Szép Szó, Kelet Népe, Híd), a munfcásköltők törekvéseit. A Mi marad listáinkból? a kötet legélesebb hangú vitairata.-Sokszor szatírifous- keserűen sarkítva polemizál. A „szakszövegnél unalmasabb”, önismétlő, jellegtelen, ízetlen líratömeget és a blöfföt „lenyelő”, rossz divatoknak behódoló, eligazítás helyett összezavaró kritikát támadja. Mindegyikből bőséges a termés. A „lesántult” költészetet a hagyományos műfaji versenyben megelőzte a széppróza. A kritika nem eléggé kritika. A protokoll-listán mindenkit csak hódolat illet, nem bírálat. A két elutasító ítélet közül (a líráról és a kritikáról) — bár mindkettő sommásan elmarasztaló — teljesebb igazának érezzük a kritika kritikáját. A kötet harmadik harmada a Munkásság és művelődés címet viseli. A Pándi Pál lal készült interjúban alkotói módszerének fő vonásait erősíti meg, s e módszerekben szétválaszthatatlan egységet alkot a munkásmozgalmi-közösségi, az erkölcsi és a költői elem. A szocialista lírai realizmus (ami eddig megvalósult belőle) Benjáminban nemcsak egyik reprezentánsát mutathatja föl, hanem az általa igazolt jegyek az irányzat fogalmát is szilárdítják. Bár a benjámini példa és eszmény avantgarde-ellenes, elismeri az ,.avantgarde-lelemények’’ hasznosíthatóságát. Költői elve és gyakorlata így összegezhető: „Nincs könnyebb, mint akár naponta valami »-újat« kitalálni; nincs nehezebb, mint az előzményeket valóiban korszerűen folytatni.” A szocialista irodalomról fájdalmas-józanul állapítja meg, hogy defenzívába szorult, „fölerősödött a nem konformista konformizmus”, szinte tüntet az „el nem kötelezettség”. A hőskori munkásírók szervezettségét ajánlja a mai szocialista írótábomak. Az irodalom egyetlen esélyének a „vallásos korszakából” kiszabadult szocialista irodalmat tartja. Egy sor írása a munkásművelődésről olyan ember illetékességével szól, aki munkában, mozgalomban nevelkedett költővé. „Közéletünk van, közösségi életünk nincs” — állapítja meg társadalmunk nagy ellentmondását, s ebből vezeti le a közösségi művelődési formák elsorvadását. Tanácsai a szocialista értelmiség, a népművelők dolgát is eszméltetően megfogalmazzák. Követésre érdemesen. (Magvető, 1979.) CS. NAGY ISTVÁN 90
