Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - VITA - Mezei András: Válasz Kiss Ferencnek

Mert ami van, ma még csak egy áhított etikai kiműveltség vágya. S ha több, annyival több, amennyiben gondozzuk. Azt kell tennünk, hogy minden ügyben arról legyen szó végre, amiről szó van.

MERT AMI KÍSÉRT: LEHETETLENSÉG! AZ,

hogy ne folytathassak akár a barátommal ádáz vitát a nyilvánosság előtt anélkül, hogy a barátság lazulna? Anélkül, hogy a közvélemény mögöttes okokat keresne? Ezt az átkot nem tudjuk elhagyni?! Lehetetlenség, hogy legyen fordított tabu, ha eltűnőben vannak direktek. Méltatlannak és bosszantónak éreztem volna „az ellenségem ellensége a barátom, tehát támadhatatlan”-féle „kalkulációt” Csoórival szemben, s ha éreztem volna, hogy elvárja: nem írom meg a cikkemet, mellyel az első érdemes írást tiszteltem benne vitára a vitában, melyhez egyébként eszem ágában se volt hozzászólni. A továbbgondolás, a másként gondolás jogáról azonban nem elegendő elvben megállapodni. Elvben mi már nagyszerűek vagyunk, „csak” a gyakorlatban, a konkrét szituációban, már a küszöbben is megbotlunk, kedves Kiss Ferenc.

írod, hogy bizonyos „óvásaim” késztettek erre a levélre. Tudom, úgy érted: ellen- vélemény, bizonyos dolgok megkérdőjelezése, de ha nem ezt a kifejezést használod, meg sem említem: sokan voltak, akik Csoórit óvandónak értelmezték. Vagyis, hogy veszélyektől akartam megóvni. Egyiket, az elsőt vállalom természetesen, a másikat sajnos nem vállalhatom. Meg se fordult bennem, hogy őt óvnom kellene, manipulálnom. Meg se fordult bennem, amikor a cikkemet megírtam, de a publikálás folyamatába mégis beszökött kívülről ez a szempont, mely mint jelenség ma X-szel, holnap Y-nal kapcsolatban már megérdemelné a diskurzust. De hát az Isten és a Párt óvjon bennünket attól, hogy mi óvjuk egymást, kedves Kiss Ferenc. Viccesen is és roppant komolyan is mondom ezt. Mert, ha gesztus is; félelem mozgatja, a féltés, már pedig a nyílt demokratikus közéletnek stabilitásra van szüksége, arra, hogy senkinek ne kelljen félnie attól, hogy a véleményének saját magára nézve negatív következményei lehetnek. Ki kell, hogy terjesztődjék valamiféle „mentelmi jog” mindenkire, aki ezen a „közös vállalkozáson” belül gondolkodik. Mert vegyük csak észre: nem egyszer mi magunk „lent” sem adjuk meg egymásnak azt a bizonyos demokratikus „mentelmi jogot” — hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a legjobb barátunk elárult, karrierista lett, — sorolhatnám a „közös vállalkozáson” belüli csoportok kirekesztő határozatait, melyek elnagyoltak, dogmatikusak, nem egyszer nem használnak a közös vállalkozásnak.

Csoóri felszólalását fordulópontnak éreztem a vitában, ezért elsőként szóltam hozzá, de nem volt olyan érzésem, hogy „ez után csak hallgatni illik, vagy a cselekvések menetrendjét írni.” — Az én cselekvésemnek a menetrendje, mivel író, s ez esetben közéleti publicista vagyok, az, hogy vitázom az adott tárgyban, s továbbgondolom azt. Ha úgy érezted, kedves Kiss Ferenc, hogy Csoóri röntgenfelvételének hitelét kérdőjelezem meg, sajnálom azt, és bízom abban, hogy eloszlathatom kétségeidet: gondolj arra, hogy röntgenológusok egy azon röntgenfelvételen is milyen nagy hibaszázalékkal, egymás diagnózisainak élesen ellentmondva haladnak rétegesen a megtalálandó betegség-góc felfedezése felé. S a röntgent, ha csak egy kicsit is elfordítom, nem tűnik-e úgy, mintha „nem is ugyanarról a valóságról készült volna.” — Csoórihoz is méltatlan, hogy szabadkoznom kell csupán csak azért, mert nem szoktuk meg, hogy olyanok is vitázzanak egymással, akár körömszakadtáig, akik egyébként szerethetik, tisztelhetik egymást.

TISZTELLEK, DE ELLENTMONDÓK:

nem hinném, hogy a vita, (hadd nevezzem együtt-gondolkodásnak) megzavarná a fiatalokat, összekuszálná a „tájékozódási pontokat”. Te Csoórit szeretnivalóan véded, de néha görcsösen. A vox humánát művei bizonyítják, valóban nem kell bizony964