Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - VITA - Mezei András: Válasz Kiss Ferencnek
gatni. Ha azt állítja, hogy hazánk jelenleg „beteg lelkületű ország”, persze, hogy nem kívülről, nem kajánsággal; fájdalommal mondja. Talán igaza van, ha nem patika- rriérlegen méricskéli, adagolja, keveri ezzel-azzal az ítélet megfogalmazását. Talán azért van igaza (szerintem) ebben a végletességben, mert kell az indulat ahhoz, hogy aztán analitikusan, árnyaltan, indulat nélkül vitázhassunk, Ám, ha ez elmarad, ha a sommás kijelentés homálya kielégít bennünket; rosszat teszünk. Legfőbb értelmét vesszük el az ilyeténvaló sommás fogalmazásnak. Én is sommásan fogalmaztam meg félelmemet: nehogy az „egészséges nemzet” nevében éljünk át újra ál-magyar, ál- szocialista borzalmakat. De ez az üzenet nem Csoórinak szólt. Öt diktatórikus radikalizmussal a legádázabb ellenségei sem illethetik. Remélem, bennem is megérzed a „fluidiumot”, kedves Kiss Ferenc. Hogyan is nem érezted ki azt az áttételes öniróniát, s mélyebb pesszimizmust abban a félelemben; ahogy te interpretálsz: isten ne adja, hogy az a kor, mit Csoóri betegnek lát — az legyen majd egy későbbi nemzedék szemében az aranykor. — Ha ennyi fricskát se engedhetünk meg magunknak, ennyi kis fájdalmas iróniát, akkor az baj. Akkor érdemes volna többet beszélni erről. De komolyra fordítva a szót: egy esetleges rosszabbtól való félelmünkben vigyáznunk kell, nehogy önként süllyedjünk az „ez van, ezt kell szeretni” féle cinikus, züllesztő defetizmusba. Ha jól olvasod, ez is benne van a cikkemben. Kényes kérdés, melyen nem lehet eléggé sokat gondolkodni, holott mindig az adott szituáció dönti el, hogy egy jóindulatú kezdeményezés bumeráng lesz-e vagy sem. A legveszélyesebb bumeráng azonban — ebben is egyet értünk — mégiscsak az volna, ha tétlenségre kárhoztatnánk magunkat azzal, hogy „ez a világ a környező világok legjobbika”. •— A bennem lévő „politikus” épp olyan forradalmi tettnek tartja a meglévő vívmányok megőrzését, mint az újabbak kiharcolását. Harmincegy éves koromban átmenetileg megvakultam; vagyis: a szemeim nélkül láttam, hogy a látás, mindaddig, amíg látunk, olyan természetes, hogy észre se vesszük. Az okos, megőrző konzervativizmus és az előre vivő forradalmiság közötti dialektikus igazságról te magad is árnyaltan írsz. Nem Csoórit véded, nem támadsz Mezeire; együtt gondolkodói. Kiegészíted, árnyalod a dologról való gondolkodást. Történelmi példáid helyességét sajnos nem tudom ellenőrizni igazából; hiányosak a mélyebb történelmi ismereteim. Már a negyedik oldal közepén tartok cikked olvasásával, s itt azt írod: „Természetesen észlelem érveidben a jószándékot is”. — Visszalapozok, — azt hittem, eddig se vitattad el a jószándékomat. Ezt az „is’-t annak köszönhetem, hogy Csoórit jószándékkal szerettem volna megóvni a félremagyarázóktól? Igen, de ezt nem Csoóriért tettem elsősorban, hanem a „közös vállalkozás” érdekében. Nem azért, hogy „ellenzékiség bélyegétől mentesítsem ” A panaszos hangokban, melyek oly igen elszaporodtak, Csoóri szerint is, engemet a leginkább a homály szomorít el, az, hogy nem derül ki igazán a panaszok oka, — Csoóritól is azt vártam volna, hogy ha nem is teljességgel, de néhány konkrétum felsorolásával tudatja velem: mitől, miért tartja beteg lelkületűnek az országot. — A sommás ítélettől, (hogy hazánk 1944-ben beteg lelkületű lett volna) én magam azért tartózkodom, mert ettől már csak egy pici lépés a „fasiszta nép” bélyege. S mint túlélő: láthattam, mennyien voltak nem beteg, nem fasiszta lelkületű magyarok abban a legsötétebb időkben is. HÁ VALAMIVEL ADÓSA VAGYOK ENNEK A NÉPNEK akkor az ő neveik sorolásával, a névtelen kisemberekével, akik emberek voltak az embertelenségben. De ezeket se ellened mondom. Nem cáfolandó. Kiegészítendő. Leveledben Eörsi Istvánt, mint „a Csoóri-cikk újabb kontráját” említed, amitől szinte eláll a lélegzeted. Mezeinek mondod, hogy Eörsi is értsen belőle, vagy Eörsinek írod, hogy Mezei is értse? — De hát, — mit tegyek, nem szomorúan írom le, inkább vidáman: mi ketten se vagyunk mindenben „közös vállalkozás” —, Lukácsnak soha nem tudom megbocsájtani, hogy épp hogy csak ízlése, „füle” nem volt a magyar 965
