Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - VITA - Mezei András: Válasz Kiss Ferencnek
(mint sokan mások), s ezért törékenynek magát a jólétet is. Nagyon kétes értékű fölényre tesz szert, aki őt valamiféle skanzen-portási szerepben szeretné elhelyezni. Betársulni nem muszáj abba, amit ő s a hozzá hasonlóan gondolkozók művelnek, de a zavartalan jelenlét joga s a felelősebb figyelem — gondolom — kijárna nekik. A nemzeti gondnak is, ha ők teszik szóvá. Ez a jog is megalkotásra vár. Pedig a „gondra bátor” írástudók zavartalan jelenléte ahhoz is elég volna, hogy az egyezményes mérték, melynek alapján „őfelsége” iránti felelősségünk minősíthető lenne, kiforrjon, s tudni lehessen, fiatalnak, öregnek kire érdemes figyelni. Különben .marad a meddő siránkozás, a quasi-munka s a vele szerzett magas lóról az idült szövegelés. Vásárok gazda nélkül. Talán bántani fog, hogy épp Neked mondom el mindezt, de alkalmat Te adtál, és Eörsi, ti még bíztok a saját érveitekben, s nem kívánjátok magatoknak sem a szent tehenek kiváltságait. Más levelem majd tömörebb lesz, s talán gyorsabban ér Hozzátok. Addig is kívánok minden jót Kiss Ferenc MEZEI ANDRÁS Válasz Kiss Ferencnek KEDVES KISS FERENC! Mikor tudattad velem, hogy a szombathelyi Életünk vállalkozott nyílt leveled közlésére: megkönnyebbültem. Erkölcsileg, etikailag nehéz helyzetbe kerültem volna azzal, hogy ellenvéleményed magánvélemény maradt, hiszen olyan előnyt élvezhettem, melynek ha valóban örülnék, igazamban való hitemet is elveszteném, belső biztonságomat, de még a legfontosabbat is, azt hogy feltételezzem: a dologra irányuló figyelemmel nem kételkedünk egymás becsületében. Ezt az alapot pedig mindenkinek magában kell vigyáznia, magára figyelő szigorral, s bízva abban (nincs más lehetőség) hogy a tisztesség tisztességet szül. Tisztességemből veszítettem volna vétlenül is, ha „Nyílt leveled” magánlevél marad, hiszen előnyt élveztem: nyilvánosan fejthettem ki néhány gondolatot, melyek közül némelyet nem viselhettél el szó nélkül, most rajtam a sor: — így jó — ha egyben-másban igazad van, — el kell viselnem. Csakhogy a szó; „elviselni” önmagában is elviselhetetlen számomra demokratikus közéletben s méghozzá olyan dologban, melyben ha más-más oldalról is, de magát az igazságot akarjuk sok oldalról bekeríteni, megragadni. Fizikusok tudják, hogy az elemi rész is százezer oldalát mutatja —, hogyan is haragudnának egymásra, ha a tárgyra irányuló figyelemmel egymás vélt, s valódi fölismeréseinek ellentmondanak? De hol vagyunk ettől a tárgyra irányuló figyelemtől, mi, az irodalom, a kultúra emberei? — Az igazságot, bárkitől való, nekünk még el kell „viselnünk”. Leveled ezekkel az etikai kérdésekkel izgatott föl, azzal, hogy a személyes hitel, a személyiség tisztelete olyan, mint az angol gyep: sokszáz évig kell művelni ahhoz, hogy új minőség legyen közöttünk, olyan, amely nem hasonlítható máshoz, csak önmagához. 963
