Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - VITA - Egy vita tanulságaiból

értékét aligha lehet túlbecsülni, hisz oly sok langyos, a lényeget megkerülő, köntör- falazó irodalmi vita emléke kísért valamennyiünkben. A bátorság, a nyíltság természetesen nem jelenti automatikusan azt, hogy minden megfogalmazott vélemény, állítás egyben megfellebbezhetetlen igazság is. De nem egynémely túlzó általánosítás, ifjonti hév diktálta egyoldalú, vagy túlpoentírozott mondat, melyre úgyszólván minden hozzászólásban akadni, a lényeges, hanem inkább az a határozott szándék, mely homályt oszlatni, félreértéseket elkerülni, feleslegesnek ítélt akadályokat, tabukat döntögetni akar: egyszóval egészséges és tiszta alapokat önmaga alá.

A vita másik fő értékét, úgy véljük, az a morális elkötelezettség, közéleti beállítódás adja, amely szintén valamennyi közreadott írást — olykor túlzó formában is — jellemzett. Ha voltak is belterjes részletei a vitának, ha olvashattunk hellyel-közzel az irodalmi élet marginális jelenségeit felnövesztő, eltúlzó frázisokat is, a jellemzőbb a kifelé, a világ felé forduló gesztus volt akkor is, ha a világ művészi ábrázolhatósá- gának mikéntjét kutatták a hozzászólók, akkor is, amikor helyet követelve maguknak a Nap alatt szóvá tették az alkotóműhelyek felelősségét, valamint akkor is, amikor általában a mai magyar társadalom viszonyairól, a konszolidáció következményeiről, költészet és politika kapcsolatáról elmélkedtek. Rendkívül fontos, hogy hangsúlyosan dokumentálódott, hogy a nemzedék egyrésze nem óhajt politika-mentes, elefántcsonttorony költészetet, amely egyre divatosabb program minálunk is, nem mond le a közéleti kötődésről, műveivel ebben a mi világunkban akar cselekvőén jelen lenni és hatni. A hatni akarás az egyik vezérmotívuimmá erősödött a vitában. Hiszen a sok panasz mögött, mely a pályakezdés keserveiről számolt be, nem lehetett nem érezni, bogy a jelenlét követelése, a dörömbölés az ajtón ennek a hatni akarásnak a szándékát jelzi, nem egyszerűen belépőjegy váltását egy létformához.

Szervesen kapcsolódik ehhez a gondolatkörhöz az eszközrr\egújítás igénye is. Szintén több írásban kap domináns hangsúlyt a hagyományos művészi eszközök, kifejezésmódok hatékonysága csökkenésének, ezek elhagyásának, megújításának gondolata — olykor utópisztikus túlzásokba bonyolódva, olykor gyakorlatiasan szemlélve, olykor kiáltványok modorában. Egy mindenképpen biztos, hogy a világ mind teljesebb művészi birtokba vételének óhaja mindig karöltve jelentkezett azzal az igénnyel, hogy ez az új művészet ne csak a keveseknek szóljon, hanem az egész közösségnek. Ügy ítéljük, nem felesleges e két szándék egységét nyomatékosítani, hiszen csattanós válasz arra a manapság sokak által emlegetett tételre, miszerint a tudományos-technikai forradalom, a kiteljesedő társadalmi munkamegosztás korában az irodalom leteheti végre korábban kényszerből rá hárult közösségi feladatvállalásait, és most már a művekben való önmegvalósítás az egyedüli cél.

Szólnunk kell a vita legfőbb hiányosságairól is, nevezetesen arról, hogy a kritikai alaphang, tisztító szándék valódi nemzedéki programmá nem szerveződött, nem szerveződhetett, mert a vita fókuszpontjában mindvégig a „nemzedék, mint olyan” állt. Akkor is, ha sérelmeit panaszolta, akkor is, amikor meghatározni igyekezett magát történelmileg vagy művészileg, akkor is, amikor mítizálta önmagát, és akkor is, amikor lehetséges kibontakozásának esélyeit latolta. Kiszakította magát a folyamatból, ez még nem volna baj, de elfelejtette magát a végén visszahelyezni megint az irodalom eleven folyamatába, és ez hiba volt. Nem csak azért volt hiba, mert eltorzította önszemléletét, hanem azért is, mert megszüntette annak a lehetőségét, hogy önmagát, mint kívülre irányuló akaratot fogalmazza meg. Minden igazi nemzedéki vagy generációs szerveződés — ha egyáltalán létrejön — a kifelé irányuló különböző célok, feladatok, programok összecsapása, gyakorlati összecsíszolódása útján jön létre. Nemzedéket nem lehet mesterségesen, szavakkal létrehívni, ez nyilvánvaló, s a bármily tiszta és tisztességes szándékok kinyilvánítása sem elegendő alap ehhez, csak a művekkel reprezentált saját írói utak kiküzdése során eszmélhet rá egy generáció, hogy külön-külön harcuk hasonlót céloz, közösek a gondjaik. E felismerés utólag már szervező erő, ehhez azonban arról kell beszélni, ami van: a valóságról, a művekről és főleg művekkel. Az Arctalan nemzedék-vita a terepet segített megtisztítani, de a feladat továbbra is előttük áll.

957