Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - VITA - Kiss Ferenc: Nemzet-vállalkozás? Levél Mezei Andrásnak
Szerkesztőségünk ezt a vitát e zárógondolatok közreadásával lezártnak tekinti, de nem tekinti lezártnak e kérdéskört tágabb vonatkozásaiban. E tágasabb folyamatba ágyazott megközelítési mód az Élet és irodalom-beli vitában is áttörte a „nemzedéki- ség” cella-falait. Az ott már lezárt vitához, de nemcsak ahhoz kapcsolódik Kiss Ferenc és Mezei András levélváltása, melyet azzal a szándékkal adunk közre, hogy egész irodalmi-szellemi értékünket érintő fontos kérdésekben a félreértések és félreértelmezések lehetőségét próbáljuk kiküszöbölni, s a konstruktív továbblépés útját egyengessük. Meggyőződésünk, hogy e levélváltás közreadásával hozzájárulhatunk irodalmi életünk néhány lényeges kérdésében a szociális vagy nemzeti szempontokat egyoldalúan előtérbe helyező értelmezések, az empirikus valóságlátás és az ideologikus- teoretikus elvontság ellentéteinek meghaladásához. Ügy érezzük, hogy eme írásokban ott munkál a tisztázás igénye, a más, jogos vélémények tiszteletben tartása, s az az írói felelősség, mely a nem egyszer partikularitásokban megrekedő, művi konfliktusok helyett hittel igényli és feltételezi az együttgondolkodás lehetőségét, értelmét. KISS FERENC (Szerkesztőség) Nemzet-vállalkozás ? LEVÉL MEZEI ANDRÁSNAK Kedves Mezei András! A fiatal írókról zajlott És-beli vitában leírt óvásaid késztettek erre a levélre. Lehet, az igaziak — akik rendeltetésük szerint zöldülnek és sárgulnak — lehullanak, mire megkapod, de ez nem az én vétkem. Az És-ben szerettem volna közölni, a Szerkesztőség elhárította. Fontos heteket vesztettünk ezzel, sok olvasót, s hamis látszatok maradtak érvényben, de hát — tudod — mi ilyen gazdagok vagyunk. Ami a vitát illeti, az olyan volt, mint egész közéletünk. A szemek nem kapcsolódtak egymásba, amit más lapok már letárgyaltak, figyelmen kívül maradt, mindenki mondta a magáét. Termékeny polaritás sem létesült, melynek pólusai között a gondolatok elhelyezkedhettek volna. — Annyit azonban ez a bábeli beszéd is kiforgott, hogy a fiatal irodalom helyzetét csak kultúránk egésze felől lehet érvényesen megítélni. Csak hát kinek van kedve sorra venni az intézményeket, a szereposztást, a romlástünetek sokaságát? A Csoóri felszólalását azért éreztem fordulópontnak, mert a sokak által sorolt bajok gyökerét fedte fel. Végre megtörtént az a rengés — gondoltam —, ami után csak hallgatni illik, vagy a cselekvés menetrendjét írni. S ezután jön az a szerző, aki az évtized egyik legfontosabb vitáját (Ilyen gazdagok vagyunk?) összehozta, végigcsinálta, bevallja, hogy a gazdálkodásban észlelt kórtünetek iránt az irodalom hasonló betegségei tették érzékennyé, tehát maga is át- fogóbbnak tudja a bajt — de Csoóri röntgenfelvételének hitelét olyan kérdőjelekkel illeti, mintha nem is ugyanerről a valóságról készült volna. A tájékozódási pontok el- homályosulása közepeit ettől csak fokozódhat fiataljaink zavara, s minthogy az említett szerző Te vagy, elsősorban Téged hívlak meg a dezorientáló félreértések eloszlatására. És hívom Eönsi Istvánt is, aki — mint látom — lényegében ugyanattól fél, amitől Te. De haladjunk sorjában! Minden jó írásműnek — mint tudod — van valami belső dallama, „fluidum”-nak is szoktuk nevezni. Csoóri esszéiből is egyre tisztábban és teljesebben hangzik ki ez a sajátos vox humána. Foghatja akárki, akinek füle van, természetesen észleled Te 958
