Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - A szovjet kultúra napjai: Guram Gegesidze: A bosszú (novella)
Ma már másodszor örült az ellenségének. Felállt és Omara után eredt. Mentek egymás mögött a kukoricatáblák között, a néptelen úton; lassan sötétedett, szomorú árnyak borongtak a földön. Reziko most már nem gondolt az öccsére, már nem sajnálta se őt, se saját magát; érezte, hogy a fájdalom nem szűnt meg a szívében, csak elrejtőzött, s átengedte helyét a bosszúnak; ez a vágy hajtotta előre Rezikót, hogy végre megnyugodhasson. Nem gondolkozott azon, hogy kire irányul ez a bosszú: Omara vagy saját maga ellen — hisz ő is bűnös volt abban, hogy most szenvednie kell; vagy az életen akar bosszút állni, amely gyakran úgy rendezi a dolgokat, hogy bármennyire igyekszik az ember, semmi se sikerül. Csak azt tudta, hogy bosszút kell állnia Omarán, és csak ment utána, már megközelítette és próbálta ösz- szeszedni az erejét, hogy újra nekimenjen. Végre Omara megunta a dolgot és megállt. — Mit akarsz tőlem, minek jössz utánam? — kérdezte Rezikótól. Reziko örült, hogy Omara megállt. Most már nem kellett igyekeznie, hogy utolérje. Belül már felkészült és lassan ment feléje. — Mondd, mit akarsz tőlem? — kérdezte még egyszer rekedt hangon Omara, és hátrált kicsit. Reziko egészen közel ment hozzá, egyet ugrott, meglendítette a karját, de nem tudott ütni, mert Omara lekapta a fejét. Átkarolták egymást, és sokáig verekedtek: Reziko szót'lan őrjöngéssel, dühvei, Omara hisztérikusan kiabálva. Reziko tántorgott az ütésektől, de mégse hagyta abba, mereven nézte Omara arcát, amelyre már kiült a kétségbeesés és a félelem. Reziko, a sovány, összevert, véres, tépett hajú, fölsértett hátú Reziko most már bízott a győzelmében és újra és újra támadott, nem törődött az ütésekkel és a fájdalommal. Végül mind a ketten kifulladtak, s ettől alábbhagyott bennük a düh. Álltak egymással szemben, két-három lépésnyire, teli kék foltokkal; ziháltak, és bambán nézték egymást. Már teljesen sötét volt, és ezeken a néptelen mezőkön oly ijesztő a sötétség, mint az élet utolsó perce. Időből, térből kiszakadva, messze a szülőktől, a kedves tárgyaktól álltak szemben egymással, szemtől- szembe a saját szenvedélyükkel és a sorsukkal, és körülöttük egyre elviselhetetlenebb lett a sötétség. — Mondd már meg, mit akarsz tőlem, miért nem hagysz békén? — kérdezte sí- rós hangon Omara. — Miért akartad az öcsémet vízbefojtani ? — kérdezte Reziko. — Milyen öcsédet? — Hát a Vöröskét! — A Vöröskét? — Igen, a Vöröskét! — Nem akartam belefojtani, csak beledobtam a vízbe! — Miért dobtad be? — Nem tudtam, hogy az öcséd! — Nem tudtad? Akkor most én fojtlak meg, hadd tudd meg, milyen jó! — Kit fojtasz meg? — Azt hiszed, nem bírok veled? Reziko lassan előre lépett, Omara pedig hátrált. — Mondom neked, hogy hagyj békén, ne őrjíts már meg! — mondta Oinara, egyre kétségbeesettebb hangon. — Hagyj békén, különben megöllek!... De Reziko nem figyelt rá; belefejelt a mellébe, Omara megtorpant, majd belerúgott Rezikóba és félreugrott. — Hagyj békén!... kiabálta. Reziko megint konokul a szemébe nézett. — Nem tudtam, hogy az öcséd — mondta Omara. Reziko ott állt előtte, kicsit gömyedten: újabb támadásra készült. — Ha tudtam volna, hogy az öcséd, egy ujjal se nyúltam volna hozzá — mondta Omara és kicsordult a könnye. — Hagyj békén, bocsánatot kérek! — Bocsánatot kérsz? — kérdezte Reziko. 954
