Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - A szovjet kultúra napjai: Guram Gegesidze: A bosszú (novella)
ta Omarát, már egyáltalán nem félt tőle, bár Omara sokkal erősebb, sokkal nagyobb volt nála és ezt Reziko is nagyon jól tudta. — Omara! — kiáltott be még egyszer. Omara nem jelentkezett. — Nincs itthon, fiam! — mondta Rezikónak Omara anyja, kilépve a házból. — Mit akarsz tőle, fiam? ... Ősz hajú, szép asszony volt Omara anyja, gyöngéden és kedvesen nézett Rezikóra, és Reziko csodálkozva vette észre, hogy tetszik neki az asszony figyelmes és meleg hangja, tetszik a köténye, amelyből finom ételek illata árad felé, és egyáltalán, minden tetszik ezen az asszonyon, bár ellensége. Ellenségnek tartotta az asszonyt, de nem utálta, mint Omarát. Omarát még mindig hevesen utálta, ugyanolyan világosan, szinte tapinthatóan érezte ezt az utálatot, mint a pólóingébe rejtett kövek hidegségét a meztelen bőrén. Reziko furcsállta, hogy ilyen különösen hat rá ez az asszony; de az egész csak egy pillanatig tartott, és utána Omara anyja megint idegen lett számára. — Hol van Omara? — kérdezte Reziko durván. — Elküldtem a nagynénjéhez, fiam, öt perce sincs, hogy elment — mondta az asszony kedvesen és gyöngéden, de az arca nyugtalan lett egy kicsit. — Ha sietsz, utoléred, talán még a vasútig se jutott el. Reziko megfordult és elsietett. A síneken túl kései kukoricatáblák voltak, köztük kátyus szekérút. Rezikónak többször erre vezetett az útja, amikor a szomszéd faluba ment, vagy ha fürjcsapdát állított fel. Aratáskor szokott fürjeket fogni, de most eszébe se jutott. Átment a síneken, elhaladt a váltóőr bódéja mellett és felment a dombra. Innen lenézett a kukoricatáblákra és megpillantott egy emberi alakot a szekérúton. Kihalt volt különben az egész út, a határtalan mezők, amelyeket szürkülő-hidegülő titokzatos ég zárt le. Alkonyodott és egészen a látóhatárig senki, csak Reziko és a másik, az ellenség. Reziko hirtelen megörült, hogy megpillantotta az ellenségét. Ügy örült, ahogy a barátjának örül az ember. Lejött a dombról, szaladni kezdett az úton, kivett egy követ a pólóingéből, elhajította; eltalálta Omara hátát. Omara ijedten fordult vissza és megpillantotta Rezikót. — Megőrültél? — kiabált rá. Ekkor a második kő a mellét érte. Omara Reziko felé rohant és egyetlen ütéssel az árokba döntötte. Reziko egy ideig nem látott semmit, aztán megpillantotta az eget és Omara zavart, csolákozó arcát az ég közepén. Felkönyökölt, nagynehezen feltápász- kodott, kiegyenesedett és csak most vette észre, hogy a válláig ér Omarának. De most nem volt ideje, hogy eltöprengjen ezen, jobb kézzel pofonütötte Omarát, s rögtön bai kézzel is, utána megint a jobbal akart ütni, de ekkor Omara erős ökle az arcába csapódott; kibírta ezt az ütést, még nagyobbnak érezte a dühét, az utálatát, jobb kézzel teljes erőből Omara arcába vágott. Óiméra következő ütésétől megint a földre esett. — Megőrültél, mit akarsz tőlem? — ordított Omara és megpróbálta elállítani eleredt orravérét. — Azt akarod, hogy itt fojtsalak meg?! Ott állt Reziko felett, nyugtalanul és csodálkozva nézett rá. Reziko a földön ült, haja a szemébe lógott... A szeméből csak úgy lövellt a gyűlölet. — Mit akarok? — kérdezte Reziko. Felkelt, meglengette a karját, de Omara már várta az ütést és kikerülte. A hajába kapaszkodott Rezikónak, lehúzta a fejét és néhányszor térddel belerúgott az arcába. Rezikónak eleredt az-orravére és Omara elengedte, hogy a vér ne fröcsköljön a ruhájára; Reziko pedig nekirohant, arca-melle véres, a keze ökölbe szorítva; de egy erős ütés ismét megtántorította és a földre terítette. Egy ideig megint nem látott semmit, de aztán megint kinyitotta a szemét és meglátta az eget, amely most még sötétebb, még idegenebb és még félelmetesebb volt. Reziko megijedt, hogy egyedül maradt, megijedt, hogy nem tudja, mennyi ideig feküdt eszméletlenül, nem tudja, hói van Omara, elbújt-e, vagy még mindig ott van; felemelte a fejét, előre nézett és megpillantotta Omarát, aki már messze járt, de gyakran visszanézett Reziko felé. Reziko örült, hogy észrevette Omarát. 953
