Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - A szovjet kultúra napjai: Guram Gegesidze: A bosszú (novella)
Elváltak egymástól, Reziko hazaindult. Végigment az ismerős utcákon, elhaladt az ismerős házak előtt, végigrohant az ismerős utcákon, elsietett az ismerős házak előtt, átkelt az ismerős hidakon, de semmit se vett észre, semmire se figyelt; egész úton az öccse vérfoltos lábát és könnyes arcát látta maga előtt; most mindenért Oma- rát hibáztatta, és mind jobban összeszorította a szívét az utálat és a fájdalom. Tompa, alattomos düh gyiilemlett föl benne, amire hazaért; szerette volna, ha nem érzi, de tehetetlen volt ezzel az érzéssel szemben, mert tehetetlen volt azzal is, ami történt. Nem tudott semmit se megváltoztatni. Nyugtalan és gonosz lett a történtektől és Oma- rát okolta mindenért; szerette volna megverni, véresre harapni, szétszaggatni a fiút. Ügy érezte, csak akkor lenne a régi, ha bosszút állhatna: akkor újra vidám, gondtalan, könnyed lehetne, s ugyanúgy kóborolhatna a piacon, az utcákon, a mezőkön, a folyóparton, minden szép és kedves lenne, a jövő világos, mint a nap, és hozzá tartozna, az utcákhoz, amelyeken jár, a piachoz, ahol úgy szeret csavarogni, a zöld lombú fákhoz, amelyeket úgy megbámul mindig; övé lenne újra a vidám és ujjongó madárdal, a vonatok, amelyek elcsattognak a síneken, s amelyeket úgy szeret nézni, ahogy a zöld vagonokat magával ragadja a pirosszemű mozdony; és köröskörül a végtelen mezők, amelyeken szinte hallani a föld erős, egészséges lélegzetét. Ez a legnagyobb boldogság, és ezt elveszíteni a legnagyobb szerencsétlenség. Pedig Reziko most mindezt elveszítette. Belépett a kapun, és az udvaron megpillantotta az öccsét, aki a homokban ült és egyedül játszott. Reziko odament hozzá, a kezét csípőre tette: — Hol a csúzlid? — kérdezte. A kisfiú abbahagyta a játékot és ijedten felnézett. Hátrálni kezdett, mintha tudná, hogy valóban bűnös; ijedten és zavartan hátrált és Rezikónak ettől még jobban megfájdult a szíve. — Omara vette el tőled? A gyerek bólintott, Reziko pedig nézte az öccse kék szemét, véres, piszkos lábát, aztán leguggolt eléje a homokba és a szemébe nézett. — Megvert? Az öccse megint bólintott, Reziko sután elmosolyodott és ügyetlenül megsimogatta a kisfiú fejét. — Ne félj, majd meglátod, mit csinálok vele!... A gyerek hirtelen sírva fakadt. Homokos kezével eltakarta a szemét, lehajtotta a fejét és bömbölt. Reziko a pólóingével letörölte az öccse piszkos lábát, szelíden lefejtette az arcáról a kezét, és óvatosan megtapogatott egy kék foltot: — Fáj? — Ne-e-m!... — sírt a gyerek. — Jó, ne bőgj, csinálok neked új csúzlit — mondta Reziko, pedig az öccse nem a csúzli miatt sírt. Nem a csúzli és nem a fájdalom miatt sírt; egyszerűen azért sírt, mert durván, felnőtt módra verték meg, és sírt, mert semmi se tudja úgy könnyekre fakasztani az embert, mint az együttérzés. Reziko pedig kiegyenesedett, és azt mondta: — Ne sírj, majd meglátod, mit csinálok véle... És gyorsan, visszafojtott dühvél, kilépett a kapun. Egyvalamire vágyott csak, hogy megtalálja Oimarát és bosszút álljon rajta. Omaráék háza az udvar mélyén állt. Üj téglaház volt. Reziko nem szerette a vaskapus udvarokat, mert a temetőnek is vaskapuija volt, ahol a szülei nyugodtak. A vaskapu a halált juttatta eszébe, és rosszul érezte magát. Mezítláb, soványan, rövid nadrágban, kifakult pólóingben ácsorgóit az utcán — az ingbe rejtve köveket tartott; s nézte a gyümölcsfákka 1 beültetett, gondozott és tiszta udvart; érezte, hogy ez a család jól és gondtalanul él. — Omara! — kiáltott be Reziko. Reziko most még jobban útálta Omarát amiatt, hogy vaskapujuk van, hogy új cementhidacska vezet át az árkon, a fák rendesen metszve és gondozottan sorakoznak az udvarban, hogy aszfaltozott ösvény visz a bejárati ajtóig; s mert nagyon utál952
