Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - TANULMÁNY - Ördögh Szilveszter: Veres Péter
mosok könyörtelen sorsát talán senki nem írta le ennyire „nem irodalmiasko- dó” hitelességgel a magyar és a világirodalomban, mint Veres Péter. Hasonlóan fontos és jellemző írások kerülnek ki keze alól a 60-as években, szintén a „vallomások” után, mintegy újra összefoglalva mindent. Ebből a korszakból való talán legsikerültebb regénye, A kelletlen leány. „Akit nem vesznek észre, annak mindet észre kell vennie” — írja Veres Péter a főhős Tóth Borbáláról, a csúnyácska, de példásan ember parasztlányról, asszonyról, anyáról. S ez a megállapítás tulajdonképpen önmagára is igaz: őt ugyan észrevették, de rosszul. Félreértették és félremagyarázták — örökösen önmagára volt utalva, hogy értékeit — a közösségnek tartogatottakat — ne veszítse el. A kelletlen leányban nem történik semmi különös: Tóth Bora hétköznapjai, lányságától férjhezmenéséig, s utána az anyaság. A hétköznapok kuporgató nyomorúsága és tehetetlen reménysége, a háború és a béke, a megalázottság és a fölvirágzás. Senki asszony még a regényekben nem járta végig ilyen önzetlen hősiességgel, csöndes tisztasággal, ön- és közösségfenntartó erkölcsösséggel az élet kálváriáját, mint Tóth Eora, áldozatát mégsem látjuk mártíromságnak. Embersége megszenvedett, kiharcolt, szeplőtelen. Jelentős, A kelletlen leány színvonalát elérő írások még Veres Péter utolsó korszakából a Pátriárka és a Kis őszi vihar című elbeszélések. A két nagy periódus között, az 50-es években sem hallgatott el, bár kitért „a napi feladatok írói illusztrálása elől”. Ez a korszak hozza a legtöbb kérdőjelet írásai megítéléséhez. Amit sikerült — minőségben — a 30-as, 40-es években (akár vallomásban, akár szépprózában), az torzóvállalkozásokban valósult meg ebben az időszakban. Nyilván oka volt ennek a közéleti szereplés, az „eszközemberség”, a sok kétely, s mindenekelőtt az akkor lehetetlent kísértő szándék: jó és érett művekben bizonyságot tenni a szocialista valóságról. Csakhogy a valóság kuszáltabb volt, mint az a művekben megjelenhetett. A Pályamunkások tisztességes és a maga módján úttörő novellagyűjtemény: a munkának, az embert formáló, az embernek örömet jelentő munkának akart vele emléket állítani. „ ... munka és harc, végtelenbe törekvő vágyak és lemondani tudás az útja tovább is (t. i. az embernek) . . . Egy reménysége lehet csak: az öntudatával — az ésszel — önmagát is megváltoztathatja ... Csak egyről nem mondhat le: a munkáról és a harcról, mert akkor a tétlenségre kárhoztatott szervei és hajlandóságai a halálba viszik.” „A Pályamunkások .. . abból az igényből, abból a történetileg nagyon fontos igényből született, hogy a szocialista korszak irodalmában, amikor az emberi munka legfontosabb közüggyé emelkedett, miként kell és miként lehet a munkát úgy megírni, hogy az ne csak tanulságos, hanem egyben olvasmányos, érdekes, sőt gyönyörködtető is legyen. És persze retorika és himnológia, vagyis papíronszavalás nélkül. Más kérdés, hogy ez mennyire sikerült, az is más kérdés, hogy maga ez az igény így önmagában helyes-e ...” „Évezredek óta az irodalom a szerelemből, a háborúkból és a természet ábrázolásából, meg a karrier és vagyonszerzés útjának megírásából él. A most épülő szocialista világrend alapja az emberi munka, irodalmában is el kell foglalnia a munkának a maga helyét: csak így lehet az irodalom a teljes emberi élet ábrázolója és az emberi lélek formálója.” „ ... az én sorrendi fontosságrendszeremben a munka azért fontosabb minden másnál, mert hitem szerint az ember szabadsága — az elérhető, az engelsi szükségszerűség-szabadság — optimális megvalósítása a szocialista társadalomban ettől függ, azt nem mindenki érti. Ha ebben az elérhető szabadságoptimumban nem hinnék, akkor a keserves történelmi tapasztalatok után én sem hinnék többé a szocializmusban. De én hiszek, 83
