Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba (elbeszélés)
veket. Imre bácsi ellenőrzi a zupát. Ludmilla nemcsak tüneményesen szervez és rakétaszáguldással közlekedik, szép is, mint egy grúz hercegnő: tengerzöld pulóver, rojtos avarbarna bőrmellény, sárga borostyánkösöntyű, homokszínű porköpeny rajta — az éles színek felkavarják a poroelánfehér klinikafolyosó csendjét. A szobában ősz van. Nyitva van az ajtó, máért nem zárja be maga sose az ajtót, kérdezi köszönés helyett Ludmillától. Ja maga az, mosolyog az asszony, mély fotelban ül, közel a kályhához, látja, viszont szerezhetne egy kis szenet, maga olyan ügyes, és kapcsolatai is vannak. Az ajtóban áll mozdulatlanul, hirtelenül megfájdul a feje, úgy vág a fejébe a fájás, mint egy ütés vagy ha hirtelen nagyon hideget eszünk például. Leteszi a ballonját, leül kissé távolabb, masszírozza a szemgolyóját. Ügy érzi, mintha ki tudná venni a szem- golyóját. Ki ne vegye nekem itt a szemgolyóját, mondja Ludmilla, fölnevet. Megijed, abbahagyja, abbahagy mindent. Korán sötétedik. Jönnek az ápolónők,-kérdi az asszony, mintha ő nem lenne az. Bólint. Csinálok majd egy jó forró teát, meg valamit még kitalálok. Bólint. Nem valami beszédes ma, vonja meg Ludmilla a vállát, képzelje, egy dzsuvák nőtt az orrom tövire, nevet Ludmilla. Egy micsoda? Egy dzsuvák. Nézze, milyen piros, fordul az asszony a sárga lámpafény felé, belülről feszít, de nem látok semmit, csak a színt, tapogatni is hiába tapogatom, belüliről is, kívülről is. Bólint, hát persze. A nő legyint, leteszi a kötést, feláll, suhog a ruhája a lépéseitől. Nagyot szippant az asszony szagából. Csönget Bolta Tivadar, karján a két ápolónő, Szonja és Kati. Tivadar, hoztál papucsot, kérdi zordan, mintha ő lenne a házigazda, Bolta vigyorog, de ha hoztál, ha nem, a belső termekbe nem léphetsz mocsokkal tetézett talpaidon, maradj csak a konyhában, leülsz, édesem, egy hokedlira, és mi majd időről időre kijövünk ide, a kinti homályos hidegbe, s odavetünk néhány emberi szót. Hogy megeredt a nyelve magának, mondja mély hangján Ludmilla, máskor hetekig nem beszél ennyit, most meg..., jöjjön csak, Tivadar. Észrevétlenül szippant az asszony szagából. Az ápolónők kicsit ijedten állnak nagy műszőr bundákban, állukat csiklandozza a szőr, ó a szőrös jegyek a sugárzó Napban. Lesegíti róluk a kabátokat, az ápolónők bemennek, toporognak az ajtónál, kölcsönösen udvariaskodnak, na, horkan fel türelmetlenül Ludmilla, határozottan beterelte őket. Felakasztja a kabátokat a hatalmas, homályos előszobában, az akasztó fatámlája enyhén eljött a faltól, bizonytalanul előrehajol és erőtlenül. A tipli lazulhatott meg, mondja a szívében. Bolta Tivadar fekete, a haja is fekete, szemöldöke erős, nem sűrű, de határozott, az orrtőn is van kevés fekete pihe, szempillái erősek, hosszúak, orra egyenes, sokat mosolyog, fogai fehérek, nevetéskor ráereszkednek az alsó ajkakra, művelt fiú, néha gyerekes, olyan, mintha tizegynéhányéves lenne, ilyenkor így is nevet, hangosabban, zi- hálósan, vihogva. Fogsora nagyon hasonlít a Katiéhoz, olyan mintha testvérek lennének, az ápolónő finoman öltözködik, erőteljes derekát ügyes ruházkodással hozza ki előnyére, fekete, a haja is fekete, orra egészen enyihe ívben visszafelé hajló, turcsi, orrtövén van kevés fekete pihe, arca vékony, szép és tiszta, köny- nyen pirul, akár Szonja. Szonja világosbarna, nevetéskor fogai ráereszkednek az alsó ajkakra, sokszor fonja copfba a haját, haja sokszor zsírosas, ilyen tulajdonságú: és a körülmények nem teszik lehetővé a változtatást, a szomszéd szobában egy Schubert-szonátát zongorázik, lába a zongora pedálján, szinte eltűnik a bokája, olyan vastag — nem is gondolta volna. Kisasszony ért a zenéhez és énekel is, ugye? Van egy clavecinünk, ha akarja, átmehetünk a társalgónkba, szinte eltűnik a bokája, olyan vastag — nem is gondolta volna. Bolta Tivadar cigarettával kínálja az árnyas szemű Katit, piciny, illatos, aranyvégű jószágokkal. Az ápolónő egy kis kísértés után nem fogadja el. Pedig én mérget 919
