Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba (elbeszélés)
veszek rá, hogy maga szokott cigarettázni, csak tőlem nem akarja elfogadni, vagy előttem nem akar, mondja Bolta, nos? igaz vagy nem? Igaz!, mondja erre Kati komolyan. Mit értsek ebből, kérdi nevetve Bolta. Hát, ha annyira kedvére tennék evvel éppen, elfogadom, mondja Kati meglehetős zavarral. Ezt már szeretem, kacag Bolta. Valami üvegszerű vagy zengéstelen dallam száll. Bolta Tivadar kissé félrenézve maga elé s tűnődést mímelve a rendesnél jóval le- nyomottabb hangon mondja, félek, szerelmes leszek magába, vagy már az is vagyok, ez nem hoz jót, Bolta gondolkodik, az bizonyos, maga máris túl sokat jelent nekem, nos, igen, mégis úgy van, máról holnapra, Bolta gondolkodik, ah, ha ez kölcsönös lenne, Bolta gondolkodik, higgye el. Emlék ring, bánat zokog. Bolta nem fejezheti be, Ludmilla kiállt be a konyhából, jöjjön, kedvesem, jöjjön, Kati. Becsületemre, bókol még Bolta, ajánlatos volna magának valami fogyatkozás is. Mindenben egyformán kifogástalannak s elsőrendűnek lenni! Komolyan, nem tréfálok. Ez könnyebben tehet valakit lénye legmélyén elégedetlenné, únottá s meghasonlottá igen kicsiny válságokban. Néhány testi vagy lelki szépséghiba nagyobb összhangot ad az élettel. Kutyafáját! Az ilyen gazfickó, mint én is, ha már kiegyezett tökéletlenségeivel, sokkal nyugodtabban alszik erényei felől, ha ... hahaha! Kati kimegy, arca piros, melle föl-le emelkedik, a földet nézi Kati. Purche porti la gonella, voi sapete, quel ehe fa, mondja Tivadar. Szonja eljön a hangszertől. Mit jelent ez? Ha szoknyát hord is, ti tudjátok, hogy mit csinál, mondja Tivadar. Szonja rájuk néz, tekintete üres. Pezsgőt bontok, mondja zavartan. Bolta támadóan mondja, azt mondod egy lánynak, én téged szeretlek, a két harmadával nincs is semmi baj, két pólus, te meg én, hanem az a trágárság a végén, arra nagyon kell vigyázni, kétértelműség, redundancia, sőt irrevelencia, zárlat, légköri zavarok, és a légköri zavarok kásássá, érthetetlenné teszik a jelzéseidet, megszakad a kapcsolat. Csönd van. Bolta felröhög, egyetlen vigaszom a fuvolám lenne még, de attól is elvették a kedvem. Szonja kedvetlen, ma délelőtt megtekintettem a téli képkiállítást, melyre azonban még egyszer el kell mennem, mert csak három termet nézhettem meg jól, pedig tizenkettő van. Ősz van, mondja fotelja mélyéből. Szonja kirekesztődik valamiből, félálomban, mondja Bolta Tivadar, gyakran iszom kávét veled a Tereferében, hegyeket mászunk Badacsonyban, beszélgetünk, alvást elfelejtvén, Te kis szobádban, Lengyeltótiban, vagy elmegyünk a mezőkbe, a vasút mellett, azon a kis hídon át, kerékpározunk a poros úton, bemegyünk a kis fonyódi patikába. Csönd van. Nem látta valaki a termosz dugóját, kiált a konyhából Ludmilla. Nem. Szonja keze összefűzve van az ölében, meghorpasztva a szoknyáját, egyesek szerint Itáliából, mások szerint meg a Levantéról hurcolták be a török flottán szállított valamiféle árukkal, megint mások azt állítják, hogy Krétából vagy Ciprusból hozták be, mondja Szonja. Akárhonnét is jött, abban mindannyian megegyeznek, hogy újból felütötte a fejét, mondja Bolta, vezényelt Constant Lambert, hangzik a rádióból. A kormány korán, még júniusban elhagyta a várost, mondja Szonja, most olvastam a Jer ki onnét, szépen, másként elér a döghalál című vallásos színbe öltöztetett könyvet. És tegnap itt az utcán hemzsegett a nép, ámde mindenki a széles út közepén tolongott, senki se járt egyik vagy másik oldalon, bizonyára azért, mert nem akartak elvegyülni a házakból kijövő emberekkel, vagy féltek az esetleg megfertőzött épületekből kiáramló levegőtől és bűztől. Az emberek, azt mondhatnám, mondja Bolta, lassan elfásultak. Ismételten megriadtak, majd megint föllélegeztek, nekibátorodtak, sőt azt mondhatnám, lassan elfásultak. Feláll, megmasszírozza a homlokát, megy a hatalmas homályos előszoba felé, Boltát hallja, egy másik meg pucéron, egy szál. alsónadrágban futkározott, és éjjel-nappal káltozott, miként az 920
