Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék III.

BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék III. A 113-as szám belémvésődött egy életre szőlő érvénnyel. Ez volt az a szám, amit minden árvaházi ruhadarabomba be kellett írnom. Azóta szinte automa­tikusan felfigyelek erre a számra, akár kilométereket jelző köveken, akár köny­vekben látom. Én voltam a 113-as! Számot viseltem, mint egy börtönben vagy kórházban viselik a számukat a rabok és betegek. Fejemet kopaszra nyírták, s ha kicsit megnőtt a hajam, máris le kellett vágatnom. Olykor sikerült megmen­tenem hajamat, és addig növesztenem, amíg drótkefére nem emlékeztetett. En­nek köszönhettem, hogy egy Stiaszni Jenő nevű sorstársam elnevezett kefének, és ez a név rámragadt, bár olykor-olykor módosult, néha Kafferré, néha Kafivá alakulva, de végül is 1925 és 1930 között, amíg ott éltem megmaradtam Ke­fének. Stiaszni Jenőt azóta sem láttam, de idén — csaknem félévszázad után — a Helikon Galériában rendezett kiállításom vendégkönyvében újra találkoztam nevével, s hogy ne tévedjek, neve után zárójelben odaírta: „volt árvaházi nö­vendék”. Együtt voltunk „új fiúk”, 1925 szomorú szeptemberi napján együtt kóstoltunk bele az árvaházi létbe, és öt éven keresztül jó barátságban marad­tunk. Nem gondolom, hogy mindenki annyira utálta volna az árvaházat, mint én, hiszen sokan voltak olyanok, akiknek az otthoni körülményeik szörnyű­ségesek lehettek, és az árvaház számunka menedék volt. Nyilván voltak olya­nok is, akik otthon koplalhattak, és számukra az árvaházi koszt mégis csak rendszeres táplálékot nyújtott. A 150 árvaházi növendék javarésze egészen árva volt, és csak kis hányada félárva, mint jómagam. Bizonyos, hogy a jótanuló, jómagaviseletű növendékek sokkal jobban viselték az „intézetet”; az alkalmaz- kodók és szolgálatkészek megúszták atrocitások nélkül, de a magamfajta „lá­zadók” igen sok verést kaptak, és ami ennél fájdalmasabb volt: a vasárnap délutáni futballmeccsektől is eltiltottak. 30—40 árvaházit vasárnap délutánon­ként beengedtek hol a Hungária-úti MTK, hol az Üllői-úti Ferencváros pályára ingyen. Minden hónap utolsó vasárnapján volt a „látogatási” idő, amikor is a hozzátartozók eljöhettek, és hozták a számunkra ismeretlen tartalmú csomago­kat. Valamennyien izgatottan és irigykedve lestük, hogy mit kap a másik, és nem egyszer csalódottan bámultam a kibontott csomag tartalmára, mert a má­sét megirigyeltem. Előfordult, hogy az „Igazgató úr” valami miatt elkobozta a csomagokat és szétosztotta a 150 gyerek között. Elképzelhető, hogy mennyi ju­tott egy gyereknek. Az első árvaházi estémet a kis, azaz „húgyos hálóba” kezd­tem, és hónapokig minden estémet, mindaddig amíg az ágybavizelés valamilyen csoda révén elmaradt. A húgyos hálóban voltak krónikus ágybavizelők és vesebajosak, de java­részük, mint én is, így válaszoltunk az otthoni környezetből való kiszakítottság- ra Rideg vaságyak, kemény matracok és vánkosok, érdes pokrócok váltották fel az otthoni kényelmes fekvőhelyet. Tizenegy éves voltam, túlérzékeny ahhoz 906

Next

/
Thumbnails
Contents