Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék III.

a kaszárnya jellegű életmódhoz, amit az árvaházi életforma követelt, és még ma sem értem, hogy tudtam elviselni öt esztendőn keresztül. Ott vette kezdetét a csodavárás, a nosztalgia és a belső hajszoltság is. Ott vette kezdetét a lázadás és álmodozás is. Egyszerűen nem volt jelenem! Mintha másvalaki élt volna helyettem; én csak véletlenül lebzseltem annak a másvalakinek árnyékában. Ott vette kezdetét az a képzelgés, ami felruházott valami varázserővel: nem kellett odafigyelnem semmire, a másnapi leckékre sem, a tanításra sem, és olyan volt számomra a dolgokat megmagyarázó tanárok beszéde, mint egy néma film hang- talansága. Csak a játékoknak volt valóságtartalmuk, mert elirányítottak a kínlódástól az önfeledtség öröméig. Már az első éjszaka a húgyos hálóban félelemmel teli volt; valamelyik gyerek a régebbiek közül azt állította, hogy pontosan 12 órakor a mennyezeten fénylő kísértet jelenik meg, és várjuk ki az éjfélt, mert pontosan akkor és nagyon rövid ideig lesz látható. Hát kísértetet nem láttam, de annyira féltem, hogy képtelen voltam elaludni. Reggel hat órakor volt az ébresztő minden nap, és este kilenckor a takarodó. Otthon háromnegyed hétkor ébresztett fel anyám, és este, különösen a téli napokon, már hat óra felé halálosan álmos voltam. Az új napirend és a katonásra alakított életmód kezdetben szinte elviselhetetlen volt számomra. Minden nap, ősszel, télen és tavasszal az iskolaév befejezéséig, délutánonként a Városligetbe „meneteltünk” vezényszóra, négyes sorokba alakulva olyan katonásan, hogy a Vilma- királyné úti- (most Gorkij fasor) előkelő lakossága elámult azon a porosz trappoláson, melyre az igazgató fia idomított be minket. A liget egyik nagy körterén — amit ,,nagyoszoly”-nak neveztünk — széledtünk szét, és ki-ki azt játszott, amit akart. A futballt kivéve mindent játszhattunk: magunk készítette rongylabdával játszottunk „ütést”, „dobást”, kiszorítót és a rögbinek egy általunk kitalált formáját, ahol a gólt csak fejelni volt szabad. De játszottunk „nemzetest”, „bújócskát” és „boksteint”, amit 7 darab fényesre csiszolódott és a kopásoktól lesarkalt patkószöggel játszottuk: marokra fogva mind a hetet feldobtuk a levegőbe, és kézfejünkre kellett hullaniok úgy, hogy egynek sem szabadott leesnie. Ha ez sikerült, utána már csak hatot és végül egyet, majd a balkezünk mutató és hüvelykujjaiból kaput képezve kellett bedobálni a „bokstei- neket” oly módon, hogy újra a levegőbe dobva valamennyit egyenként bekotortuk a „kapuba”. Általában, akinek homorú volt a kézfeje, annak sikerült legjobban a játék.

A városligeti „nagyoszoly”-nak többféle jelentése volt. Néha-néha, nagyritkán azt is jelentette, hogy másfél órai időtartamra, aki akart, elrohanhatott haza, hozzátartozójához. Számomra ez valóban rohanást jelentett, hiszen a Gi- getből az Orczy-útig — oda és vissza — száguldanom kellett. De az ilyen alkalmakkor számolnom kellett azzal is, hogy senkit sem találok otthon, de „szerencsés” esetben a konyhánk felső- kis, négyszögletes ablakait nyitva találom, ahová majomügyességgel tudtam csak felmászni és belül a konyhába leereszkedni. Mit is nyújthattak nekem ezek a hazafutások? Ha anyám otthon volt: öt percnyi boldogságot és visszafelé „villamospénzt”. Legtöbbször ezt a pénzt „beváltottam” pár deka nápolyitörmelékre vagy kókuszcsemegére, mert imádtam mindkettőt. Ha viszont senki sem volt otthon, akkor kihuzigáltam nővérem szekrényének fiókjait és titkok után nyomoztam, vagy a „spájz” gyorsan felfalható étkeivel tömtem tele a számot, és az ablakon visszamászva rohantam végig az Orczy-út, Fiumei-út, Aréna-úti vonalon, vissza a ligeti „nagyoszolj”-ig. A rohanás, száguldás annyira belémrögződött, hogy akkor is éltem a menekülések lehetőségeivel, amikor számolhattam a megtorlások nehezen elviselhető konzek907