Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - TANULMÁNY - Ördögh Szilveszter: Veres Péter

könyv nem ,könyv’, nem ,regény’, mégcsak nem is .önéletrajzi-regény’, hanem teljes és pontos tudósítás önmagámról” — írja a Számadásban, mindmáig talán

legértékesebb művében. A Falusi krónikában pedig: .......ez a könyv elejétől

v

égig valóság ... De azért mégsem történetírás ... Nincs is más célom, mint egészen hiteles tudósítást adni egy tájról, egy korról és erről a népről, amely megülte ezt a tájat és átélte ezt a kort. Kínos gondossággal ügyeltem hát arra, hogy csak az igazat írjam.” Két, az egész életművet végigkísérő momentumra már szert tettünk: az egyik a személyesség („Merjünk hát őszintén szubjektívnek lenni, s ha szükség van rá, merjünk a magunk nevében beszélni, mert csak az igazi alanynak van igazi állítmánya. Persze, az igazi alanynak igazi egyéniségnek kell lennie, mert, ha az akar szubjektív lenni, aki nem egyéniség, nagyképűség és nevetség lesz belőle.”), a másik pedig az igazság („Az igazsághoz tartozom, a cselekvő igazsághoz ... és nem hiszem, hogy ez puszta illúzió és naivitás volna, még a múltbeli és a folyó történelem bármiféle gonosz és csúnya jelenségei ellenére sem. Kell lenni igazságnak, nemcsak elvi, hanem alkalmazható igazságnak is. S ha nehéz ügy is a „világigazság’, az egyes ember — az író — számára csak ez lehet az élete vezérfonala ...”). E kettő meghatározza módszerét, indulatát. Hogy őszintén ír — tényeket. A valóság és a valóságban élő, gondolkozó, cselekvő, küszködő egy-ember harmóniája és diszharmóniája adja írásai feszültségét és értelmét: az igazságra törekvést.

Veres Péternek azért kellettek az igazságok, hogy megértse belőlük az adott, a „való világot” ahhoz, hogy megváltoztathassa, hogy jobbá, igazabbá tehesse. Mert annyit már tud indulásakor — saját életéből, nyomorúságából —, hogy nincs rend a világban. Látja önmagát és paraszti osztályát — a megalázottság- ban, állati sorban tengődő tömeget —, de látja azt is, hogy milyen szerepre van kárhoztatva ennyi emberi élet. „Nem alanya és tárgya voltunk mi parasztok és munkások a múlt irodalmának, hanem csak mellékalakok, csak figurák”. „A mi szegény népünk bizony ma is olyan ... mint a földi giliszták, túrnak, fúrnak, dolgoznak, hogy mindennapi táplálékukat megszerezhessék. Közösségi cselekvésre, emberi öntudatra nagyon nehéz lesz őket felsorakoztatni.” „ ... a parasztok a mai életformában nem élnek, csak égnek. S ha ők elégnek, őbelőlük kiég az életerő, akkor velük elég a magyarság is, mert ők a törzs és a gyökér.” „ ... az Ebéd a Gyepsoron ... a Tél a Gyepsoron (című írásokat)... olyan korszakban írtam — 1931—32 telén, tavaszán — amikor a saját falumban, ahol majdnem negyvenezer holdas uradalom fészkelt s ahol a tizenötezer főnyi lakosság saját birtokában mindössze párezer hold föld volt, a lakosság egyharmada, 5100 lélek jelentkezett népkonyhára. De csak 1100 kapott s azok is olyan levest, amelynek hét fillérnél nem volt szabad többe kerülni, mert nem futotta többre az ínségköltségvetés.”

S ahhoz, hogy ezek az emberek alanyok és tárgyak legyenek, az kellett, hogy „elmondjam és megmutassam a saját osztályomnak, a szegény parasztságnak is, a velünk szövetséges szocialista ipari munkásságnak is, a paraszttal rokonszenvező népi értelmiségnek is, de szemébe vágjam az úri osztályoknak is, hogy az akkori helyzetben a népnek és az országnak mi a legfontosabb. Milyen bajok emésztik a maradék-magyarság legnagyobb osztályának, a szegényparasztságnak az életét.”

Veres Péter tehát kilépett saját osztályából, fölismerte, hogy „A parasztságnak ... találkoznia kell a szocializmust valló és vállaló ipari munkássággal és a magyar testvériséget hirdető legjobb értelmiséggel.” Személyével akart példát mutatni osztályos társainak: „ ... én már nemcsak a parasztoké vagyok. Gon80