Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - TANULMÁNY - Ördögh Szilveszter: Veres Péter
dolkozásom a szocialista ipari munkások és a legjobb magyar értelmiségiek felfogásával azonosult. S így nemcsak az a kötelességem, hogy a parasztokat tanítsam, hanem az is, hogy a nemzeti közösség három nagy alkotó rétege, a parasztság, az ipari munkásság és az alkotó értelmiségiek között a megértést egyengessem. Hogy ha elkövetkezik a nagy történelemcsinálás ideje, ne kutyamacska barátsággal álljanak egymás mellett, mert ez megint a biztos bukáshoz vezet.” Innen érthető meg egyéniségének összetettsége, s az is, hogy „író lettem, mert azzá kellett lennem. Akaratomnak, becsvágyamnak ... nem volt más útja, lehetősége”. S állandó, egész életművét végigkísérő számadása is ebből magyarázható: „Az önéletrajz megírásának akkor van értelme, ha az ’egy ember’ sorsában közösségi jelentőségű utalás is van, ha az egy ember élete történelmi és társadalmi értékű tanulságokkal szolgál. Ez a legkevesebb, amit önéletrajztól várunk, de ez nem minden, mert ennél többet is adhat: harcra szólító indulatot, az igazság keresésének, sőt az igazság megvalósításának a szenvedélyét is meg kell mozgatnia az olvasóban.” Veres Péter bízvást hihette, hogy megfelel ennek az igénynek önmagával és az olvasókkal szemben is. Egyrészt életsorsa miatt, másrészt szándékai alapján. Hiszen számadásai valóban többek önéletírásnál, azok egyszersmind fejlődésének — gondolkodása alakulásának, önkorrekcióinak — a történetei is. Ezért remélhette, hogy ezreket győzhet meg — mindenekelőtt sorsosait — az igazságokról, hogy általuk harcra mozgósítsa a „balgatag gyermek népet”. „ ... én csak azt tartottam fontosnak, hogy osztályommal, a földmunkássággal, megismertessem a szocialista világnézetet, úgy, ahogyan én már megismertem.” Ezért is több Veres Péter csak-írónál. Ezért is különbözik annyi hasonló elkötelezettségű pályatársától Magyarországon és Európában. A kor és személyes körülményei is erre ösztönözték. Általa nem csupán az igazi nép jelent meg az irodalomban, de az igazi népi író is. (Emiatt látták sokan és sokáig kuriózumnak!) S mivel Veres Péter soha semmit nem tett öncélúan — sem a gondolkozást, sem az irodalmat nem tudta önmagáért valónak látni — a kettőt — a gyakorta ellentmondót — ötvözte önmagában: az írót és a forradalmárt. Oka volt ennek, hogy már nem volt — nem lehetett — elegendő a tisztán irodalmi cselekvés; megérett a helyzet a társadalmi változásra. Hát Veres Péternek valóban nem volt más útja, lehetősége. Tragédiája, hogy soha nem élhette meg maradéktalanul íróságát-forradalmárságát, ezért a kesernyés konklúzió: „ ... én egy félrecsúszott forradalmár vagyok. Rossz időben születtem, tehát irodalmár lettem.” „ ... embernek nyilván több vagyok, mint írónak.” „Azt hiszem, nem vettek komolyan, mint politikust...” III. Vajon így igaz-e mindez? Hogy Veres Péter csak jobb híján lett író? Hiszen, ha igaz, tettenértünk egy ellentmondást: való, hogy 1945 előtt nem lehetett politikus, hát muszáj volt íróvá lennie; de 1945 után politikus is volt?! Annak is csak jobb híján? „Eszközemberként” — ahogy ő maga is írja. A választ a művek adhatják meg. Említettük, hogy életműve gerincét a vallomásos jellegű írások alkotják. Kezdődően a Számadással, folytatva publicisztikus, agitatív esszékönyveivel (Mit ér az ember, ha magyar?, Parasztsors — magyar sors, Ember és írás), majd 81
