Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - SZEMLE - Rónay László: Forrás antológia
mánynál és a szociográfiánál, hiszen ezek a Forrás legmarkánsabb rovatai. Nem akarjuk ezzel azt állítani, hogy a versekből nehezebb lett volna válogatni, hiszen bármely országos antológiának díszére válhatnának az itt közölt versek (a „nagy” nevekéi mellett hadd emeljük ki találomra Buda Ferencét, akinek oly ritka megszólalása szomorú tény; Káldi Jánosét, aki tiszteletre méltó hűséggel ragaszkodik saját hangjához és dallamához, Keresztes Ágnesét — nagyon szép verse szerepel itt —, Tamás Menyhértét és Vaderna Józsefét; s ez a futó felsorolás újra elgondolkoztatja a kritikust, vajon azok a lírikusok, akik nem szerepelnek a protokoll-listákon, nem a kelleténél kevesebbszer jutnak-e kötethez, nem kell-e legyőzniök az önkontroll e fájó hiányának a nehézkedését is?). Egységes válogatási elvek alapján kerültek az olvasó elé, mintha kiegészítenék a szociográfiai anyagot, s a maguk képi eszközeivel vallanak a magyar valóságról. Meglepően kevés az elbeszélés, s azok közül is csak Balázs Józsefé (Akiket elvisz az ördög) igazán érdekes. Sajnos a Forrás is ugyanazzal a betegséggel küzd, mint a legtöbb folyóirat: nem sikerül igazán jó novellához jutnia, s ezért olykor kénytelen elbeszélések helyett sajátságos „keverék^műfaj’’-oknak is helyet adni. (Nem egyedi jelenség: a fővárosi lapokban is túlteng az emlékezés, s ritkán jelenik meg átütő erejű novella, tárca.) Raffai Saroltától talán lehetett volna találóbb írást választani, Zám Tibor itt közölt novellájánál is akadt volna jobb. Két vallomás-anyag is színezi az antológiát. Az egyik — híven Kodály örökségéhez — a népköltészetről és a népzenéhez fűződő írói kapcsolatokat elemezi. Rendkívül érdekes, változatos anyagot tartalmaz az antológiának ez a tömbje; s ami különösen vonzó: egyik sem a végső igazság igényével íródott, hanem továbbgondolásra ösztönöz, vitára serkent. (Ilyen vitalehetőségeket kínál a zenetudománynak az a néhány gondolat, melyet Vargha Balázs fejt ki a népdalok ritmusával és előadásával kapcsolatban, vagy Jánossy Istvánnak a zeneirodalom legnagyobbjaira tett egy-két megjegyzése. Ezek az írások kivétel nélkül magas színvonalúak, érdekesek, s önvallomásértékükön túl a felvetett problémák gazdagságával is megragadnak.) A másik fejezetben a Forrás körkérdésére beérkezett válaszok olvashatók, melyek azt a témát járják körül, mi a lap szerepe, feladata, küldetése. (Ezt a kérdést némelyik válaszolónál pontosabban, érzékletesebben világítja meg a kötetben szereplő néhány szerkesztőségi cikk és Pozsgay Imre bevezetője.) Az ilyen jellegű körkérdések kapcsán mindig fenyeget a veszély, hogy kicsit belterjessé válnak, ezúttal is támad ilyen érzésünk, jóllehet némelyik írás megragad poétikus hevületével, kendőzetlen őszinteségével. Közvetlenül a bevezető után „Példaképek és elődök” címmel válogatás szerepel azoknak az írásaiból, akiket a Forrás elődjeiként vállal és tart számon. Sinkó Ervin, Veres Péter, Szabó Pál és Németh László — aki ennek az antológiának kimondva- kimondhatatlanul egyik meghatározó mentora — levele, kis cikke olvasható itt. Bizonyára mindegyik kedves emléke a szerkesztőségnek, akárcsak a kitűnő ikonográfiái anyag, mely a kötet utolsó fejezetét alkotja, s minden olvasónak kedvet csinál, hogy az arc mögött megismerje a művet is. Tíz év anyagát fogja össze a Forrás antológia, de ebbe a néhány esztendőbe nagyon sok minden belefér. Bele a valóság megismeréséért és megismertetéséért vívott szívós küzdelem, mely műfaji megújhodással is kecsegtethet; a nemzeti önismeret és hagyományőrzés makacs következetessége; és végül, de nem utolsó sorban, egyre makánsabb, egyénibb arcvonások, melyek a lapot megbecsült, kedvelt orgánummá teszik. És berekesztésül egy mellékesnek tűnő, de fontos megjegyzés: e gazdag, szép kivitelű kötet 28 forintért kapható! RÓNAY LÁSZLÓ 893
