Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Őstörténetünk III.
LÁSZLÓ GYULA Őstörténetünk III * NÉPTUDOMÁNY ÉS ŐSTÖRTÉNET E címszó alatt számolok be a tárgyi néprajz és a szellemi néprajz távlatairól. Ezek a távlatok csak itt-ott nyílnak évezredekre, csak itt-ott vezetnek az őstörténeti időkig. Ez érthető is, hiszen akárhogyan is számítjuk, nyelvünk legközelebbi rokonaitól is jó háromezer év választ el minket, s ez alatt tökéletesen megváltozott a mindennapok munkája, az életmód egésze, a belőle fakadó, őt magyarázó hitvilág. Leggyonsabban a tárgyi világ változott a gyűjtögető életmódtól a földművelés-állattenyésztésig tartó átalakulások során. A szellemi néprajz sokkal szívósabb, mert nem a változóhoz, hanem az emberi mértékkel mért „változhatatlan”4ioz van kötve. Hiszen a születés, házasság, halál élettanai hármassága végigkíséri az emberéletet bármilyen társadalmi formában is él. Ezért a következőkben először a tárgyi néprajz adta lehetőségeket tekintjük át, s valamivel részletesebben tárgyaljuk majd a szellemi néprajz őstörténeti emlékeit. A tárgyi néprajz területén kitűnő vezetőnkül szolgálhat Balassa Iván előadása, és az ezt követő hozzászólások sorozata („Mivel járulhat hozzá a néprajztudomány a honfoglaló magyarság életmódjának kutatásához. Studia Ethnographica 8. Budapest, 1974). Már a dolgozat címe is sejteti, nem annyira őstörténetről van szó benne, hanem a honfoglalást előző századokról, egyszóval a régészszemmel nézett „tegnap”-ról! Balassa Iván mértéknek tekinti összefoglalásában azt az alapelvet, amelyet Diószegi Vilmos fogalmazott meg szellemi néprajzunk ősi vonásainak kutatásakor: „ösz- s:e kell hasonlítanunk a magyar népi kultúra jelenségeit az európai népek megfelelő kultúrjelenségeivel; bizonyos esetekben ennék az összehasonlításnak eredménye nemleges, ekkor ezeket a jelenségeket rokonnépeink és a velük történeti kapcsolatban állt vagy álló népek sámánizmusának megfelelő jelenségeivel kell egybevetnünk.” 3izony ez jó alapelv, hiszen ezer-ezerháromszáz éve itt élünk a Kárpátmedeneébe ágyazva, más népek között, feltehető tehát, hogy a velük való kapcsolat nyomot hagyott tárgyi és szellemi néprajzunkban. Egyik kiváló néprajzkutatónk (Róheim Géza) annyira eltúlozta ezt a kapcsolatot, hogy egyszerűen egyenlőségjelet tett, mondván, hogy a magyar néphit — szláv néphit. Nos egyelőre a tárgyi néprajz területén szemlélődünk Balassa Iván tanulmányával kapcsolatban. Kiindulópontja az a kérdés, amely régóta tárgya néprajzi, őstörténeti, történeti vitáinknak, hogy a magyarság a honfoglaláskor nomád-állattenyésztő volt-e, vagy félnomád, esetleg letelepedett. E kérdésben nem óhajt döntőbíró lenni, csak felhívja a figyelmet sertéstartásunk ősi voltára, ez pedig nomád körülmények közt elképzelhetetlen (sertéskondával nem lehet nomadizálni, legfennebb a mocsári tölgyesek jöhetnek számításba a hideg tél beállta előtt, egyszóval a konda helyhez köti a tenyésztőket). Itt meg kell jegyeznünk, hogy ma már egyetlen kutatónk sem tartja, hogy a magyarság nomád állattartó nép lett volna. Egyik újabb elmélet szerint az uralkodó réteg nomadizált volna a folyópartok mentén. Bár a helynevek ismétlődése valóban alkalmat ad egy ilyen elmélet kifejtéséhez, de egyrészt az a tény, hogy nagy folyóink partjait úgyszólván végig mocsaras, lápos, szigetes térségek övezték, másrészt pedig az, hogy korai településeink igen sűrűk, azok területén keresztül nem hajthattak nagy méneseket, csordákat, erős kérdőjelet tesz a folyómenti nomadizálás feltevéséÜjabb részlet a szerző Őstörténetünk (Egy régész gondolatai néppéválásunkról.) című új művéből, amely jövőre jelenik meg a Tankönyvkiadónál. 887