Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 10. szám - Bakos Ferenc: A-B-C (elbeszélés)

Most már hozzáértő mozdulattal vette kézbe a botot akasztotta vállára a tarisznyát. Átment a gépterem zúgásán; az irányítófalon sorakozó műszereket meg sem nézte, mint rendesen. Az ipari víz folyik magától, forgatja a turbinát, a generátort. Az ósdi kis vízierőmű valamikor ötven éve teljes auitomatikával épült ugyan, de átmenetileg egyfős kiszolgáló személyzettel helyezték üzembe, azóta is mintha csak Znonra, a bukott diákra várt volna, hogy Bnért, egy másik jómadarat leváltva, kiszolgáló személyzeti minőségben letöltse itt az egyhónapos következő termelési gyakorlatát. „És hogy megtanuljak halászni” — fűzte hozzá magáiban Znon, mikor kilépett a bágyasztó napfényre.

Az első, amit az erőmű mögötti holtághoz leérve megállapított, hogy Eéna késni fog ma, ha egyáltalán eljön. A kislány rendszerint hamarabb foglalta el a szokásos lesállást a két bokor egyikének árnyékában. Most teljesen kihalt volt a víz partja. A 'kis holtág és környéke — Znon múltból ittifeledett halás-lb írod alma — a legparányibb mozgás jele nélkül tárult elé. Ha nem ért volna meg már annyi vízicsatát, a falánkok zajos fröcskölését, a piáik kétségbeesett menekülését, azt hihetné, ez is csak olyan ipari víz, mint a többi. Igaz — és ezt első felfedező útján megállapította —, ennek a félköríves tónak a vize másmilyen színű, és — meglepő módon — még jó pár féle növénnyel' is ellátott. Már csak a halfogó botot kellett megtalálni hozzá, meg a képet a zsinórtárolón a halat ősi szokás szerint vízből kiráncigáló emberrel. És azután meghallani az első nagy csobbanást, megpillantani az első halat.

Az a hét nappal ezelőtti pillanat elementáris erővel hatott rá akkor. A vízből egy nagylogarléc hosszúságú valami ugrott fel, jó méternyit repült ezüstösen a víz fölött, váratlanságával szinte megrémísztve Znont. Az első hal, amit látott! Egyáltalán, az első élőlény a környéken. Aztán még egy és még egy, újra és újra! És a kishalak — Eéna később elnevezte őket piciknek — sugaras irányú menekülése. Hosszú percekig lenyűgözte a látvány.

Hangtalan nevetéssel gondolt vissza akkori felajzottságára. Berohant a botért, de minden mást otthagyott. Mire visszaért, nyoma sem maradt a csetepaténak: a vízfelület mozdulatlan sík volt. Znon ott állt a parton, kezében a hosz- szú, sárga rúddal, és rájött, nem is tudná használni. Gyanítottla, hogy a zsinór meg a szúrós kis kampó nélkül nem sókra menne.

Az első megfogott halat különös várakozással húzta egyre közelebb. Az a határozott gondolat töltötte el, hogy a hal valami titokzatos üzenetet hoz partra a múltból, a bot, valamikori gazdájának, meg a bajszos, gunyoros írók, foszladozó lapú könyvek korából, s talán még a régmúlt időkből is.

A hal tátogott, mintha néma jeleket adna, egyébként egykedvű közönynyel lesett. Znon meg akarta tartani mégis. Futva vitte az erőműhöz, a duzzasztógát alatt kavargó vízhez. Alacsony vólt a vízszint, néhány áramlás-terelő betongyűrű kiemelkedett a szélen. Óvatosan odalépett, és. az egyikbe nagy fröcs- csenéssel belefoocsátotta halát. Harminc perc múltával, mikor kinézett rá, a hal felpuffiadt hassal, mozdulatlan uszonyokkal lebegett a betongyűrű keretében. Az ipari víz nem élettere falánknak — jegyezte fel egy Brér által ittfelejtett noteszba. Elhatározta, hogy dátumszerűen regisztrálja napjait.

Mindjárt másnap tehetett is egy újabb bejegyzést: Eéna váratlan megjelenése a tónál. Első mondata: Az, hogy te ismeretlenül tetted fel a kérdést — Hogy kerülsz ide? — semmiképp nem tüntet ki a kérdezés kizárólagos jogával. (Alighanem logikai óvodában kezdte.) A további naplózásból aztán csak annyi lett, hogy napokkal később, még a következőt jegyezte fél utoljára: „A szere853