Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Devecseri Gábor műfordítói elveinek kialakulása
A Babits-Emlékkönyvben Babits és az antikvitás című tanulmányával tisztelgett az elhúnyt mester emlékezete előtt. Ebben az írásban is sokat elárul a maga antikvitáshoz való viszonyáról. Nem a maga titkon palástolt célkitűzését vallja-e meg, amikor a Szophoklész-fordító Babitsról ezeket írja: „Nem idegen világba vezeti... olvasóit az ókori költőkkel elméletben és fordítói gyakorlatban foglalkozó Babits Mihály, hanem saját világukban kalauzolja, olyan úton, amit mindnyájan járnak, de csak ő lát teljes hosszában ...” Fontos és ugyancsak a saját költői gyakorlatára is utaló gondolata, hogy Babits „az antik költészet formai oldalának ... nem pusztán ismerője, hanem részese is”. Különösen fontos, későbbi fordítói praxisának előlegezése az, amit a metrikai tudatosságról, a hexameter továbbéléséről mond el. Figyelmeztet, hogy például Vörösmarty hexameterei még mindenestől az antik, az ókori formát adják, a Nyugat nagyjai azonban ennek már egy érzelmileg modulált változatát képviselik. S Babitsból merítette a forma tökéletességének igényét is, mert „görbe hüvelyben nincs egyenes kard”. Ez vonzotta annyira hozzá és Kosztolányihoz is, aki — mint ugyanebben a tanulmányában írja — „a felszín nagyszerű ragyogását élvezte, boldogan teremtve játszott”. Ez a csodálatosan boldog, a formából és a forma hagyományából táplálkozó teremtő játék válik Devecseri ars poeticájának egyik legfontosabb összetevőjévé. S a másik — immár a babitsi gyakorlatból táplálkozó, személyessé párolt költői hitvallás: az idegen költészetből elvonatkoztatható gondolkodás- móddal kell gazdagítani a magyar költészetet, ahogy ezt Babits is tette, a maga Oidipusz-fordításában. Mert újra tudta élni az eredeti szöveget, s bele tudott hatolni annak mélyen rejlő dialektikájába. A Babits Mihály Sophoklész-fordításai című tanulmányban (1942) Devecseri eljut ahhoz a felismeréshez, hogy az antik költészet nem „egyhangú világnjassza”, ahogy a korábbi fordítói hagyomány igazolni látszott, hanem fény és árny folytonos játéka, melyben a fény sugározza be az árnyat s az árny jelenléte igazolja a fényt. Ez a gondolat, illetve ennek gyakorlati igazolása lesz majd Devecseri nagy fordításainak — és a homéroszi világgal foglalkozó tanulmányainak — vezérmotívumává. Babits halála után a progresszív magyar irodalmi törekvések gyűjtőhelye az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag lett, melyben Devecseri tüstént izgalmas vitába keveredett Szentkűthy Miklóssal. Párbeszédük középpontjában Kerényi Károly mítoszértelmezése állt, melyet Szentkűthy egyértelműen néme- tes indíttatásúnak vélt. Szerb Antal és Devecseri természetesen Kerényi oldalára álltak. Volt azonban ennek a vitának egy sokkal mélyebben rejlő tanulsága is, újra megfogalmazódott itt, hogy a „beözönlő germán fenyegetés” ellen való küzdelem igénye, ha még oly áttételesen is, de az irodalomnak is, a klasszika filológiának is döntő kérdésévé vált. A háború évei alatt Devecseri egyre szenvedélyesebben élte újra az antik hagyományt. Nem menekülés volt ez, hanem a kiútat kereste, azt a vágyott szigetet, mely mindig oly csalogatón sejlett fel az ókor nagy alkotásaiban. Végeredményben a maga antikvitás-élményének költői lecsapódása az 1942-ben megjelent Ál-állatkereskedő, vagy az igazi szerelem diadala, mely Plautus-fordításai közben fogalmazódott meg benne, s a Baumgarten-könyvtárban töltött nyugalmasabb délutánonként lett egységes alkotássá. A „vigopera szövegnek szánt verses komédia” ajánlása Veress Sándornak szólt. Veress Kodálynál tanult zeneszerzést, Bartóknál végezte a zongoratanszakot. Egy ideig a Néprajzi Múzeum munkatársa volt. A negyvenes évek elején — közvetlenül azelőtt, hogy kinevezték a Zeneművészeti Főiskolára a zeneszerzés tanárának — vígopera terve foglalkoztatta. Erre a célra szánta művét Devecse75
