Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - Péntek Imre: Versenyfutásban a környezetgazdálkodásért (riport-esszé)
— Tudtommal a városi tisztítómű amúgyis túlterhelt... — Nézze, nem tudunk többet áldozni... A jelenlegi csatornabírságot kifizetjük, a nagyobb közösség, a város a megye is nyúljon a zsebébe, ne csak mi. S könnyebben meg is teheti... A keretátadásba, megjegyzem, még 12,8 millióval beszálltunk. Ennél többet nem bírunk. A főmérnök idegesen beletúr az asztalon kiterített papírhalomba, és ismét figyelmeztet : — 1979 januárjától a Zalahús nem szennyezi az élővizet! Ha kötözködni akarnék, hozzátenném: közvetlenül nem, közvetve. De nem teszem, mert az elmondottakból felsejlik az is, hogy az elhalasztott környezetvédelmi beruházások költségeit későn és egyszerre akarjuk bevasalni a vállalatoktól. Másfelől megfelelő és olcsó technológiák nélkül semmiféle (egyenlőre csak negatív) ösztönzés sem hozhat eredményt. — Ezek szerint most csak csatornabírságot fizetnek... — próbálom nyomatékosítani az elsikkadni látszó apróságot. A főmérnök bosszúsan legyint. — Gyakorlatilag kész volt a tisztítómű, amikor a vízminőségszabvány szigorodott. A Balaton és vízgyűjtő területe kiemelt körzetnek minősült, ahol a háromszoros büntetőszorzó mellett még például a mi esetünkben 5-szörös progresszív felszorzás növelte a büntetést. Ha nem készül el a tisztítómű, ma 60—70 milliós bírságot fizetnénk, ami elvinné az egész vállalati nyereséget. Korábban olcsóbb volt fizetni a bírságot, mint tisztítóművet építeni és üzemeltetni. Ez köztudott dolog. Azért akad más gond is. A tisztítómű kapacitása, alighogy elkészült, máris kevésnek bizonyult. Ugyanis építés közben az üzem felfejlődött, a tisztítómű befogadóképessége viszont „maradt”. A kibocsátott napi szennyvíz 1000—1300 m3, az eredeti tervezett befogadás csak 900 m1. — Menetközben! bővítést végzünk — nyugtat meg Elrnont Lászjó. Hozzátéve még: persze, az üzemeltetés sokba kerül. Az egész évi költségük tíz millió körül lesz. Majdnem annyi, mint régen a szennyvízbírság. Amikor azt firtatom, hogy beépülhet-e a termelés költségeibe a tisztítás — legyint. — Ma még nem. Annak idején, amikor indultunk, azt mondták: termeljetek minél több árut. Vízről nem volt szó... Ha olyan rendszert tudnánk építeni, ami a vizet cirkuláltatja az üzemen belül, akkor megérné. Ettől még távol vagyunk, pedig belátható időn belül nem lesz más megoldás. Sem hozzáférhető ipari vízbázis. A főmérnök különben keveset hallott a harmadfokú tisztításról, a foszfor eutro- fizáló hatásáról: úgy tudja, hogy a tisztítórendszer „kiemeli” egyharmadát de ebben nem biztos. A szennyezési határértékeket tartalmazó „kontroll lapokról” sem derül ki semmi... — Tessék, tegyen valaki igazságot — morfondíroztam a beszélgetés után. — Legyen hús, kolbász, virsli — olcsón! Esetleg csökkentve az önköltséget a tisztítómű bekerülési költségével is. Később aztán, amit a réven nyertünk, elveszítjük a vámon. „Az üzemi zárt ciklusban keringő víz” — ez lenne a tökéletes megoldás. A gazdálkodás és a környezetvédelem szempontjából egyaránt. A főmérnök vetette föl... Talán ez a felismerés idejében indít el olyan folyamatokat, amelyek környezetvédelem helyett környezetgazdálkodást teremtenek. Rokonszenves volt az is, hogy „tanulják” a szinte minden nap új követelményekkel fellépő vízügyi, gazdasági, jogi szankcionálást. Legalább a „pótvizsgán” sikerüljön átmenniük... Déry Tibor írta egyszer, hogy minden korszakra jellemzőek az általa „kreált” szavak, ö a „célkitűzésen” zsörtölődött, mert értelmezése szerint nálunk nem egyszer fontosabb a célt kitűzni, mint megvalósítani. A környezetvédelmet én is ilyen jellemző kreációnak érzem. A gazdasági szisztémán kívüli, külsődleges valaminek. Olyan feltételezés húzódik meg mögötte, hogy a támadók — a szennyezők — ellen védekezünk. Akiknek mindig egy lépés fór822
