Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - TANULMÁNY - László Gyula: őstörténet II.
a kialakuló földműves műveltségek valóságos mozaikká tördelik Eurázsiát. Soksok egymáshoz alig kapcsolódó művelődés népesíti be a lakható területeket. Nos ennek tudatában már eleve megállapíthatjuk, hogy olyan terület, amelyet a nyelvtudomány az uráli-finnugor korra feltesz, nem volt. Az őskőkorban egy-egy műveltség hatalmas területeket hatott át, tehát nem volt kis területekre zsúfolódó ás nagytömegű népességet magába ölelő műveltség (márpedig a feltett uráli nyelv ebben a korban alakult). Később meg az újkókorban ugyancsak nem volt olyan aránylag nagyobb területet összefogó sajátos műveltség, amelynek szétáramlásából magyarázható lenne az uráli-finnugor szétvándorlás (azok a kísérletek, amelyek ez irányban történtek, nagyon kevés leletre alapoznak!). De képzeljük csak el: Eurázsia nagy területein az őskőkor végén — legalább is a minket érdeklő hatalmas területen — három őshazának kellett volna lennie: az urálinak, az indoeurópainak és a töröknek (vagy ha úgy tetszik altainak). Tegyük fel, hogy az elképzelésnek megfelelően valóban három gócban éltek az „ősnépek”, dehát akkor ki élt a többi területen, amelyeken egyenletes népsűrűséget mutatva találunk leleteket? Ha a nyelvészeti feltevések helyesek lennének, akkor három nagy gócban kellene egymástól különböző, önmagában egységes műveltséget találnunk, sűrű lakottsággal és a köztük levő hatalmas területek lakatlanok kellett volna legyenek. Azt hiszem a kérdés ilyenfajta éles sarkítása megmutatja, hogy másfelé kell keresnünk a megoldást. A régészeti leletekre most csak az úgynevezett nyelvlánc kérdése kapcsán térünk ki. Mindenekelőtt tudjuk, hogy az átmeneti kőkori és újkőkori települések nem tö- mörödtek egy-egy kis helyre, hanem egymástól jó messze alakultak a telepek, méghozzá kis tavak körül, vagy folyók mentén. A folyók mellékágai mentén felkúsztak az erdőségek közé is. Jól tudjuk azonban, hogy még a mai puskával felszerelt szibériai vadászok is legfennebb néhány kilométerre merészkednek be az erdőségekbe, s így a mellékvizek mellé települőket elválasztó erdők a telepeseket is elválasztották egymástól, s a folyók mentén, egymástól elzárt tavak közt is jó nagy távolságok voltak közöttük. A termelésnek ez a módja (halászat-vadászat) nagy területeket követelt, egy-egy kisebb település kislétszámú népének eltartásához is. Szétszaggatott, apró közösségekben kell tehát gondolkoznunk. Ezek azonban valamiképpen megértették egymást. Ha például a szerző feltevése bizonyulna helyesnek, hogy a szvidéri műveltség lenne az ősuraliak műveltsége, akkor ezek az elszigetelt települések már abban a korban 1—2000 kilométernyire terjedtek volna ki Közép-Lengyelországtól az Uraiig. De bármelyik elméletet vesszük, számolnunk kell az egymástól elszigetelt települések láncával. Az egy magból való szétrajzás elméletének nagy gátja, hogy akarva- akaratlan olyan népesedési képben gondolkozik, amilyen nem volt a halász-vadász időkben. Köztudomású, hogy a termelés e szintjén a népesedés majdnem áll, jelentős népszaporulattal számolnunk nem lehet, egy-egy néhány tagú közösség eltartásához nagy területek kellenek, és a népszaporulatot éppen a földművelés és állattenyésztés hozza magával, és együtt jár a területek jobb kihasználásával, tehát nagyobb számú népesség eltartásához jóval kisebb területek szükségesek. Bárczi Géza is utalt már arra, hogy a gyűjtögető életmód mellett 6—8 ember eltartására 100 km2 terület szükséges, tehát a településeknek messze kellett legyenek egymástól. Mármost — kérdi a régész — a népesség számának állandósága mellett mi késztette volna vándorlásra a finnugorokat, s főként, hogy lehettek olyan nagyszámúak, hogy egy-egy nagyobb rész leszakadása után is új s újabb kirajzásokra kerülhetett sor? Ezeket a kérdéseket eddig nem tették fel őstörténeti irodalmunkban. Nos éppen ezért, úgy látom, hogy az egy tőből egymásután való szétrajzás elmélete egy sereg megmagyarázhatatlan és valószínűtlen kérdést vet fel. Ezek a gondolatok találkoznak a nyelvészet részéről is felmerült aggodalmakkal. Harmatta János, sőt bizonyos fokig Hajdú Péter sem tartja kielégítőnek az őshaza és családfa elméletet. A szovjet nyelvészek nem beszélnek például őshazáról, hanem nyelvláncokról, és újabban Sinor Dénes professzor (Bloomington) is úgy látja, hogy a családfa és őshaza elméletek elavultak. 782